Lassan kezdek hozzászokni az itteni dolgokhoz. Tegnap jött el először a pillanat, hogy ruhát kelljen mosnom, és őszintén szólva nagyon pozitívan csalódtam, amikor kiderült, hogy ezen a roncstelepen nem csak menő, új, digitális mosógép van (Hajdu, mi?:), hanem szárítógép is. Miközben a ruháim tisztultak, én megejtettem az utolsó ecsetvonásokat a CV-men, többek közt hozzáadtam egy-két barátom telefonszámát referenciaként, meg ilyesmi. Ezután leugrottam egy internet kávézóba, ott kinyomtattam őket, és vagy hat példánnyal a hónom alatt elindultam munkát vadászni.

Délután háromig egyik helyről sem hívtak vissza, szóval gondoltam elmegyek a Westfield Centerbe, ahol a mexikói hely van, ott úgy is van sok étterem, és ott próbálkozom. Felhívtam a mexikóiakat, de a manager mondta, hogy van egy halom CV-jük, szóval ha akarnak, majd hívnak. Habizti hívnak, mi. Bementem viszont sok más helyre, volt, ahol konkrétan épp bartendert keresnek, szóval nem rosszak az esélyeim.

Este átugrottam a Sütiékhez, persze odafele megint kavarodás volt a buszokkal, szóval majdnem másfél óra volt az amúgy 25 perces út. Ha ez így megy tovább, egy hónapon belül akár elmehetek majd taxizni is, úgy fogom ismerni a várost. Sütinek ez volt gyakorlatilag az utolsó rendes estéje Londonban, szerda reggel utazik Cardiffba, szóval ott voltunk náluk, iszogattunk meg chilleltünk a mexikói, a kolumbiai, meg egy szlovák csajjal öten. No stress.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.