Bevallom nem igazán terveztem már ide írni. Két és fél hét múlva megyek haza és azt gondoltam, hogy ami most történik, azt már majd inkább élőben mesélem el az otthoniaknak, nincs szükségem erre a blogra. Ma azonban rájöttem, hogy az elmúlt egy évben az eredeti információ-közlő és emlék-őrző funkciója mellett szép lassan egyfajta lelki szemetesládává avanzsált ez a kis internetes naplóm. Azaz nem csak nektek írom ezeket a dolgokat, hanem magamnak is. Ezt most épp főleg magamnak.

Tegnap visszamentem a Villasba Kevin 29-dik szülinapi házibulijára. Kb. 1,5 hónapja nem voltam ott, közben persze találkoztam a többiek közül párral meg nagyjából tudtam, hogy mik történtek, de a tegnap este így is elég durva élmény volt. A 6 hónap alatt, amíg ott laktam is voltak cserélődések, emberek ki-be költöztek, de mégis volt egy mag, akik nekem a Villas-t jelentik. Jelenleg ennek a magnak a fele lakik még ott és egy részük csak pár hétig. Johnnie és Sarah már elköltöztek Stokholmba, Kevin és Emma 3 hét búlva költöznek utánuk. Kris megint kiköltözött, most épp Svájcban snowboardozik valahol. Sandy vett egy kisbusz és most Európában turnézik. Az egyik litván Ruta Hollowayben lakik a pasijával, a két kanadai csaj is visszament Kanadába. Tegnap még a buli előtt találkoztam Rutával és odafele menet persze elkezdtük a nosztalgiázó, történet-mesélő, arra-emlékszel-hogy-kezdetű sztorikat, amikről rájöttem, hogy órákon és órákon keresztül lehetne mesélni.

Ehhez képest a megérkezésünk nagyon éles kontraszt volt. A szokásos Villas házibuli volt csak minden kicsit máshogy. A kert kicsit máshogy volt kidekorálva, a bútorok kicsit mások voltak és az emberek is kicsit mások voltak. Persze, ugyanúgy tele volt valakiknek a valakijeivel a ház, mint régen, csak a különség az volt, hogy az ott lakó valakik közül kevesebbet ismertem. Észrevétlenül én is átalakultam azafajta régi villas-lakóvá, aki néha-néha a nagyobb bulikra visszajár, de igazából csak az öregebbek ismerik és inkább vendég már, mint ottlakó.

Beszélgettem csomót az új lakókkal és nagyon jófejek, mindenki iszonyat lelkes a ház miatt és többen itt terveznek maradni legalább egy évig. Pontosan olyanok, mint mi voltunk egy évvel ezelőtt. Azt hiszem tegnap még az éra-váltás közepébe csöppentem, de már csak pár hét kérdése és valakinek megint lesz egy The Villas című első blogbejegyzése.

Most úgy érzem, hogy van igazság azért a Földön, mert ugyan egész évben nagyon irigyeltem minden otthon maradottat, akik az egyetemisták könnyed életét élhették, most viszont a legtöbben az egyik legkeményebb vizsgaidőszakukat húzzák, nekem pedig végre van lehetőségem utazgatni kicsit a világban. Ha bármelyikőtök is olvassa ezt, akkor remélem kihalljátok belőle az együttérzésemet. Mert van. Tényleg.

Múlt hétfőn munkaszüneti nap volt a UK-ben, fogalmam sincs miért, de ennek köszönhetően egész héten nem volt kísérlet és így egy hetessé tudtam nyújtani a svéd trippemet. Szerda este szálltam le Koppenhágában, ahonnan rögtön továbbálltam Malmöbe a két várost összekötő hídon. A balti tengert éjszaka egy hídon keresztezni egyébként nem csúnya látvány. Malmöben felszedett Fruzsi, akit majdnem fél éve nem láttam és elszállított az Erasmusos parti-apartmanjukba, a Lomma Lounge-ba.

Fruzsi és a másik 14 ember is második szemeszteres Erasmuson levő tájépítészek, de szokás szerint a világ minden tájáról. A röpke 3 nap, amit velük töltöttem elég volt ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla, a Fruzsi is súlyos szenvedője lesz az Erasmus-szindrómának, ha nem is ilyen élesen. Péntek este volt az utolsó Erasmus házibuli náluk tele tájépítészekkel meg erdészekkel, ami sokkal jobb volt, mint ahogy most elképzelitek, igazából rég nem voltam ilyen felszabadult (és fiatalos) házibuliban.

Reggel fél 6-kor Fruzsival felpattantunk két rozoga kempingbiciklire és még erősen illuminálva áttekertünk a szomszéd városba, ahonnan 6:20-kor indult a vonatunk Stockholmba. Azt érdemes tudni, hogy két nappal ez előtt még a két éjszakás stockholmi trippünk egyik estéjére sem volt szállásunk, de aztán minden megoldódott, hála a couchsurfing.org-nak. Első este egy Joanna nevű nagyon kedves lengyel lánynál laktunk a koliszobájában. Joanna Katovicéből származik és szeptember óta volt Erasmuson Stockholmban, amit obviously nagyon élvezett, hiszen addig nyújtotta, amíg csak tudta. Este találkoztunk Emmával, aki az én svéd barátom Londonból és az ő barátainál volt szerencsénk végignéznünk életünk első Eurovíziós dalfesztiválját.

Na, ha ezt elmagyarázza nekem valaki, azt nagyon megköszönném. Svédországban az Eurovízió gyakorlatilag nemzeti ünnep, reklámmentes (!) svéd nyelvű közvetítés volt annak ellenére, hogy be se jutott a svéd induló és a fiatalok mindenfele önfeledten szórakozva nézik végig, ahogy egy borzasztóan elnyújtott showban teljesen tehetségtelen emberek 4 órán keresztül kínozzák a nézőket. Hál'Istennek, hogy otthon ennek nincs kultúrája, van így is elég szemét a magyar popszakmában.

Vasárnap Emmával lógtunk a városban este pedig felkutattuk a második szállásunkat. Charlotte, a házigazdánk egy francia lány, szintén egy éve van itt, de már egy külön ösztöndíjjal és maradna is, ha tud. Úgy tűnik Stockholm jobban lenyűgözte az itt élőket, mint Lomma, ami érthető is, tényleg gyönyörű város, tiszta, sok zöld terület és gazdag tó-hálózat van benne, nagyon család-barátnak tűnik, plusz nem csak, hogy minden svéd beszél angolul, de ezt szívesen is teszik. Ha nem lenne évente 6 hónapig gyakorlatilag sötét és mínusz 15, ez lenne az ideális város nekem is.

Az elnyújtott látogatásom miatt volt időnk még kedden átmenni Dániába a Lousiana Museum-ba egy modern művészeti kiállításra, ami tényleg elég király volt, de amit én még jobban élveztem, az az volt, hogy a Fruzsin kívül két művész suliba járó tájépítész srác is jött velünk, akik egyszerűen annyival sokkal többet tudtak mindenről, ami művészettel kapcsolatos, hogy önmagukban őket hallgatni is élvezet volt. Este egy dán srácnál couchsurfingeltem, aki 3 éve küldi az ipart CS-en, állítása szerint legalább 100 embert hostolt már és tavaly 3,5 hónap alatt elcouchsurfingelt Litvániától Egyiptomig úgy, hogy közben 10 este aludt csak hostelben. Ha egyszer végre hazaköltözöm és esetleg majd egyszer egyedül fogok lakni, mindenképp fogok embereket hostolni, mert nem csak hogy hatalams buli, de nagyon sokat is lehet vele másoktól tanulni.

Utolsó nap este ment csak a gépem, addig meg végig akartam járni Koppenhágát. Ez csak félig sikerült, ugyanis délben eljutottam Christiániába, ami kicsit keresztbe tett a terveimnek. Egész Koppenhága amúgy gyönyörű, tiszta, fejlett nyugat-európai város, de van ez a negyede, kb 1-2 km2, ahol egy gyakorlatilag önálló hippi-kolónia van. Gyönyörű romos városrész tele a legkülönfélébb figurákkal, píszelgető hippiktől kezdve általános iskolás osztálykirándulókig. A kolónai 3 alapszabálya az erőszak-, a fegyver-, és a keménydrog-mentesség, ezen kívül azonban mindenki szabad és azt csinál, amit akar. Engem kb délben beszippantott ez a környezet és egészen a repülőm indulásáig nem is engedett. :)

Hihetetlen szerencsés vagyok, amiért idén volt és lesz alkalmam eljutni olyan helyekre, amikre amúgy csak sok év múlva, már jóval felnőttebb fejjel tudnék elmenni, az pedig köztudottan nem tesz jót a befogadóképességnek.  Az elmúlt négy napot párizsban töltöttem a barátaimmal és mit nem mondjak, zseniális volt.

Bogival ketten mentünk, amire persze mindenkinek (jogosan) az jut eszébe, hogy Párizsba az ember a szerelmével megy nem egy lány barátjával. Az teljesen igaz, hogy Párizs a szerelmesek városa, nagyon szép és romantikus, de nem sajnálom, hogy először volt alkalmam egy kicsit más nézőpontból megismerni. Két estét a nagy egyetemi városrészben egy koliban töltöttünk, amilyen hihetetlen kastélyt én még nem láttam, gyönyörű kerttel, a magyar barátaink is mondták, hogy valószínűleg életükben nem fognak szebb helyen lakni. Utolsó este Nórinál, egy volt osztálytarsam/régi barátom belvárosi lakásában aludtunk, az is valami hihetetlen helyen van és borzasztó hangulatos volt. Ezúton is szeretném minden szállásadónknak megköszönni, hogy befogadtak minket, nélkületek valószínűleg sok-sok élménnyel és pár száz euróval szegényebbek lennénk.

Párizsban 3-4 éve kiépítettek egy Amszterdamhoz hasonló biciklis rendszert, mindenhol van bicikli út és 150 méterenként van egy kis bicikli állomás, ahonnan gyakorlatilag napi 1 euróért kölcsönözhet bárki biciklit. A velünk együtt érkezett jó időt kihasználva így aztán amikor tehettük, bicikliztünk. A nappalok nagy részét város- és múzeum nézéssel töltöttük, ilyen szempontból Párizs hihetetlen és páratlan város. A közterek mind hihetetlen tiszták, a város épitészetileg kicsit hasonló Budapest belvárosához, a házak nagy eklektikus társasházak és nagyon szép a városkép is. Kultúrálisan pedig végképp hihetetlen a gazdagság, 3 nap alatt valószínűleg megnéztük a világtörténelem festészetnék a legfontosabb 60%-át. Pénteken a Louvre-on 4 óra alatt gyakorlatilag végigszaladtunk, csak azokat a képeket nézük el hosszabban, amiket ismertünk, de amiknek nem ismertük a festőjét és nem is tetszettek, azokon csak átfutottunk. Azt mondják, hogy ahhoz, hogy rendesen, kellő figyelmet szentelve végignézd a Louvre-t kb. 1 hónap kell. Szombaton megnézünk a Musée d'Orsay-t, ahol a késő 18. és 19. századi képeket tartják. Az összes impresszionista nagyágyú legfontosabb képei itt vannak, plusz a németalföldi festészetből is elég alap festményeik vannak, ide szívesen beköltöznék egy időre. Vasárnap még volt időnk a Pompidou-ra, ahova az összes elborult kortárs kiállítást teszik, ami a másik kettőhöz még túl újszerű. Ha te se tudtad, hogy ki Patrick Jouin vagy Erró ez előtt, akkor hívd segítségül Google bácsit, én is épp azt teszem. Mellesleg kis FYI a magyar államnak: mindhárom múzeum ingyen van, ha 25 alatti EU állampolgár vagy.

Párizsban 2+1 zavaró dolog van. Az első, hogy nagyon drága, legalább olyan drága, mint London, de lehet, hogy még egy picit drágább is. A második, hogy nincs nagyon éjszakai élet. Mármint van, minden köztér tele van a szabadban borozó fiatalokkal, ami ilyen időben zseniális is, de alig vannak jó klubbok, azok pedig felháborítóan drágák, egy korsó sör egy bármilyen klubban 8 euró körül van. A +1 pedig maguk a párizsiak. A párizsi lányok ugyan felháborítóan szépek (máshogy ugyan, mint a magyar lányok), de hatalmas patrióták, meg vagyok győződve, hogy mind beszél angolul, de meg nem szólalnának egy külföldinek angolul. Még akik itt laknak, azok is azt mondják, hogy hiába élsz itt 1, 5, 10, 20 éve, az akcentusod miatt életed végéig lenézőek lesznek és piszkálni fognak.

Összességében a következő 4-5 évben előreláthatólag nem jövök ide, utána is valószínűleg már egy romantikusabb tripre, de annak ellenére, hogy nagyon élhetőnek tűnik a város, a bennszülöttek magatartása miatt egyelőre nem tudtam tiszta lelkiismerettel felírni az "elkövetkező életem lehetséges helyszínei" listára.

Hullámvölgy után mindig hullámhegy jön, így az én 10 napos otthon-tartózkodásom is balanszot teremtett bennem, legalább is egy időre. Két hete szerda éjjel értem haza nyúzottan és ráncosan, tegnap este pedig kisimult bőrrel és jókedvűen jöttem vissza Londonba.

Az otthon töltött időmnek ezúttal is minden perce arany volt, találkozni a családommal, időt tölteni a barátaimmal, a saját ágyamban aludni, ezeket a dolgokat soha nem értékeltem még ennyire. Pénteken tesóm elballagott, ami közben nem csak arra kellett rádöbbennem, hogy mindenki alattomosan öregszik, hanem arra is, hogy mióta nem vagyok otthon valószínűleg mindenki nagyot változott, többek közt ő is. Persze én is, de azt látom nap mint nap, azt azonban, hogy a Máté vagy bárki más mennyit változott valószínűleg csak a végponton fogom felismerni. A ballagás másnapján pedig náluk is együtt vacsorázott az 5 legjobb gimis barát családja, ami szintén jól sült el és nagyon remélem, hogy a késbőbbi években is fenn tudják tartani a kapcsolatukat.

A saját barátaimmal már egy fokkal nehezebb volt most kapcsolatot létesíteni, tekintve, hogy nagyon a nyakukon van a vizsgaidőszak, én meg hazamentem 10 napot nyaralni, nyilván nem ért mindenki minden percben rám, de nincs okom panaszra. Volt sok jó buli, sörözés, beszélgetés és a vasárnap hajnali 5-ig tartó vicces activity után tényleg úgy éreztem magam, mintha nem mentem volna sehova, csak épp két havonta sikerülne csak összefutnom a barátaimmal. Azért bementem az egyetemre is egy nap és bár a tanulás maga meg az egyetemi haverjaim borzasztóan hiányoznak, a NET rideg épülete nélkül azért el tudnám képzelni az életem.

Most pedig otthon mindenki beleveti magát a vizsgaidőszak elkövetkező 2 hónapjába, ezért nem is sajnálom annyira, hogy vissza kellett jönnöm, plusz ma már én is a laborban vagyok, holnap éjszakázom, de a két héttel ezelőtti lelkiállapotommal ég és föld a különbség. Legközelebb július elején megyek haza egy utolsó látogatásra a várva-várt hazaköltözés előtt, addigra pedig otthon is mindenki felszabadultan fog már nyaralni. Remélem ez alatt az idő alatt amúgy elmúlnak a szombati paintballban szerzett sérüléseim, mert jelenleg úgy érzem magam, mint akin átment egy double decker.

Ez portugálul annyit tesz, mint nagyon király, kúl, és vicces, mert a fixe-t fish-nek ejtik, amiből aztán persze csomó portugál szóvicc származik, amelyek közül persze egyet se értek.

Csütörtök hajnali háromnegyed 5-kor csöngött a telefonom, én pedig 4 óra alvás után vállamon a kézipoggyászommal nyakamba vettem Londont és reggel 7-kor már a lutoni váróban a biztonsági ellenőrzés után söröztem. Meg kell jegyeznem, hogy a replülőút előtti alkohol-fogyasztás nem(csak) az én lelkiállapotomról tanúskodik, de kérdezzetek meg bárkit, aki rendszeresen egyedül repül, egyrészt borzasztó lehangoló dolog egy idő után, plusz ha a 4 óra alvásodat nem tudod kiegészíteni valami bömbölő gyerek vagy hasonlók miatt, az rögtön egy rossz kezdet egy hétvégi kikapcsolódáshoz.

Lisszabonban már egyszer voltam 3 napot több évvel ezelőtt családdal, de mint minden város, ez is teljesen más képet ad, ha az ember a barátaival megy oda. Kati, látogatásom áldozata már szeptember óta itt él Erasmusos szervezésben, azaz nem csak a várost ismeri kívül-belül, de a benne lévő embereket is, az Erasmusos vegyessalátától a bennszülött lisszaboniakig. A program: délután 2-4 körül kelés, délután városnézés, sétálgatás, piac, este (9-11) főzőcskézés, éjfél körül indulás, hajnali 6-7 fele hazaérkezés.

Az életritmus mellett az atmoszféra és az emberek viselkedése is teljesen eltér Londontól. Annak ellenére, hogy Portugália már nagyon szegény országnak számít az EU-ban (már Szlovákia is leelőzte, persze azért mi nem) és Lisszabonban is élnek nagyon szegény emberek meg vannak tényleg veszélyes részei is, mégis mindenki végig nagyon kedves és nyitott volt velünk. Esténként általában a Bairo Alto nevű negyedben kezdődik a buli, ami tele van 2-ig nyitva levő bárokkal, ahol 4-5 euróért simán kapsz egy 6 dl-es Mojitot vagy Caipirinhat, éppen ezért mindenki itt kezdi az iszogatást, a kis utcák tele van álldogáló-beszélgető-piázgató fiatalok tömegével. Utána vagy klub, vagy házibuli, vagy csak valami szabadtéren folytatódik az este, ami általában napfelkelte körülnél hamarabb nem ér véget. A négy este alatt voltam a klubban, ahol a Kati csapol (8-12 euróért annyit iszol, amellyit bírsz), voltunk egy Lisszaboni srác egészen zseniális tetőtéri lakásában, bejutottunk John Malkovich Lux nevű klubjába, ahol olyan face-control van, hogy még a lisszaboniak se tudják, hogy mi alapján engednek be. Van, hogy az öltönyösöket hazaküldik, de te bejutsz rövidnadrágban és tornacipőben. Vasárnap este minden korán bezár, azaz csak hajnali 2-ig iszogattunk egy olyan romkocsma-szerűségben, ahonnan konkrétan egész Lisszabon a lábad alatt fekszik. Egyszerűen zseniális volt.

Ja, el is felejtettem, vasárnap déltől este 9-ig az óceánparton napoztunk és 4 év után megint kipróbáltuk a szörfözést, aminek köszönhetően most már van fogalmam, hogy mivel fogom elütni a magányos július-augusztusi hétvégéimet itt Londonban. Holnap pedig végre megint megyek haza, nagyon várom már.

Hétfőn, majdnem 7 hónap után végleg kiköltöztem a Villasból. Előtte nagyon sokszor gondolkodtam el, hogy biztos-e, hogy ezt akarom és ezért most már kicsit úgy látom, hogy szerencse volt, hogy a kiwi srác beköltözött az ágyamba, mert így már nem volt lehetőségem újra és újra kétségbe vonni magamat. Sajnálom persze, hogy eljöttem, de azóta minden második nap voltam ott és amúgy is okkal jöttem el.

Az új házamat viszont borzasztóan szeretem. Gyakorlatilag a Tottenham Court Road megálló felett van, tényleg 30 másodperc a metró és ez már az abszolút belváros, kb. olyan, mint otthon a Jászai mellett lakni. Mivel belváros és borzasztó magasak az ingatlanárak, ezért a lakásban minden kicsi. Kicsi a szobám, kicsi a konyha, kicsi a nappali, de legalább van (sokszor azt is lespórolják). A ház úgy néz ki, hogy emeletenként van egy apartman-egység egy konyhával, nappalival, mosószobával, két mosdóval és kilenc vagy 10 hálószobával. Egy hűtő van, ami teljesen röhejesen használhatatlan így, de sebaj, most jön a legjobb része: a hely 13 perc gyaloglásra van a munkahelyemtől, azaz nemcsak, hogy nem kell fizetnem a közlekedésért, még későn is kelhetek, sőt eldöntöttem, hogy a benti hűtőt fogom kajatárolásra használni, abban úgy is mindenki kb csak 1-2 tejet tart kávéhoz. Az új lakótársaim pedig szintén zseniálisak, eddig a partizósabb felével ismerkedtem meg, van itt portugál metál dobos, munkanélküli ausztrál színésznő meg török koktél-zsonglőr is. Az az egy biztos, hogy unatkozni nem fogok.

Tegnap húsmentes napot tartottunk Bogival, ha már itt töltjük a húsvétot, akkor legalább kicsit hasonlítson az otthonira. Ma reggel pedig megfőztük életünk első önálló húsvéti sonkáját többszöri telefonos segítséget kérve, valamint megpróbáltunk a kalácshoz leginkább hasonlatos péksüteményt felhajtani a környéken és a Marcel is pont átért délután 5-re, mire kész lett a sonkás tojásos tormás kalácsos 100%-os húsvéti reggelink. Most hazajöttem, hogy megborotválkozzak meg dolgozzak egy kicsit, holnap elmegyek szavazni, aztán este vagy Horror Húsvétkor estet tartunk, vagy belekukucskálunk az éjszakába.

Boldog Nyuszit mindenkinek!

Megint vissza a Londoni kerékvágásba: munka, buli, másnap általános egészségmegőrzési tanácsok saját magamnak. Közben megint elkezdtem új lakást keresni, bár elég kilátástalannak tűnt egy ideig. Lassan már kezd az az érzésem lenni, hogy van valamilyen perverzióm, amiért idegen embereket próbálok rávenni arra, hogy mutassák meg a házukat. Mindenesetre minden házban találtam valami kivetni valót: túl kicst szoba, túl kicsi ház, túl drága, nincs eléggé központben, ilyenek. Ezért aztán tök kényelmes is volt, hogy nem sürgetett semmi, nyugodtan válogathattam, egészen keddig. Amikor este hazaértem azonnal beráncigáltak a konyhába és szigorú szemekkel nekem szegezték a kérdést, hogy biztosan ki akarok-e költözni, mert van egy kiwi srác, aki beköltözne a helyemre. A többiek azóta keresnek embert a helyemre, mióta én is elkezdtem lakást nézni, de eddig mindenki, aki jött kb. az ajtóból fordult vissza. Ezért aztán mondtam is, hogy persze, költözzön a srác, úgyhogy most az a tényállás, hogy holnaptól addig, amíg nem találok új lakást össze-vissza fogok a Villasban csövezni. A helyzet azért annyira nem kétségbeejtő, van egy hely, ahova szerintem beköltözöm, de ezt majd akkor leírom.

Kedden meghalt az első malac az én felügyeletem alatt. Nem arról van szó, hogy nem láttam még ilyet, ez gyakorlatilag újszülött intenzív terápia, itt is halnak meg páciensek. Eddig azonban mindig ott volt a Dorka vagy Stuart és így igazából nem merült fel, hogy azért halt volna meg, mert én rosszul csináltam volna valamit. Kedden egyedül voltam ugyan, de visszagondolva majdnem mindent úgy csináltam, ahogy kellett, tehát valószínűleg így lett volna akkor is, ha más is itt van, ezt én mégis egyfajta kellemetlen beavatásnak érzem. Amúgy most nagyon imádom a munkám, olyan emberekkel dolgozom, akiket nagyon tisztelek és bírok, gyakorlatilag teljes értékű tagja lettem a csapatnak, és mostmár elkezdtem én is adatokat elemezni a cikkekhez, amiket én is fogok írni.

A legjobb dolog pedig, hogy mióta visszajöttem gyakorlatilag folyamatosan a hátralévő londoni időmet tervezem hétvégi kiruccanások tekintetében. Vettem repülőjegyet haza a tesóm ballagására és Soundra is, ahova a bérletemet is megvettem, vettem repjegyet Malmöbe a Fruzsihoz, Lisszabonba a Katihoz, és a Bogival ketten pedig Párizsba megyünk a Nórihoz és a Sárihoz. Emellett az angol belföldi utazásainkat is tervezzük, Brighton, Cardiff, Edinbrough. Összességében remélhetőleg a hátralévő 5 hónap lesz az eddigi 7 jutalma, amit maximálisan igyekszem majd kiélvezni.

Imádom Magyarországot. Imádom, hogy itt születtem és ide köt szinte az összes baráti kapcsolatom. Imádom a magyar nyelvet a maga bőségével, választékosságával, hangzásával. Imádom, hogy a magyar lányok tényleg világszépek és elég fél évet távol töltened otthonról, máris úgy érezheted magad, mint a földi paradicsomban. Imádom, hogy Magyarországon vannak rendes évszakok, nem csak az ősz árnyalatai. Imádok Magyarországon fázni és imádok otthon megsülni. Imádom, hogy egy jó gulyás leves a világ bármely pontján összehozza az embereket. Imádom, hogy mi találtuk fel a Túró Rudit és imádom, hogy hiába viszem bárhova külföldieknek ajándékba, mindig megmarad nekem. Imádom, hogy vannak hegyeink, folyóink, van Alföldünk és Hortobágyunk, Duna-kanyarunk és Sziget-közünk.

De a legjobban Budapestet imádom. Imádom, hogy Kelet-Európa szívében egy nem túl nagy főváros olyan kultúrális szinten van sok szempontból, mint a legtöbb nyugat-európai. Imádom, hogy a világ minden pontján biztos találkozom olyan emberrel, aki volt már Szigeten. Imádom, hogy két oldala van a városnak. Imádom, hogy nincs két egyforma ház az egész városban. Imádom a villamosokat, a régit is, az újabbat is, a legújabbat is. Imádom, hogy Kelet-Európában nincs mindenkinek akár három metrója sem. Imádom, hogy mindegy, milyen zenét szeretsz, biztos, hogy meg tudod találni egy budapesti hétvégében. Imádom, hogy valószínűleg több romkocsma van nálunk, mint Nyugat-Európában összesen. Imádom, hogy olyan sulikba járhatsz, ahonnan tényleg csak rajtad múlik, hogy mi lesz belőled. Imádom, hogy itt fel lehet nőni a nagyvárosok előnyeit élvezve anélkül, hogy a lelked elveszne valahol útközben.

Ugyanakkor utálom is Magyarországot. Utálom, hogy nem tudok végigolvasni egy újságot sírva-nevetés nélkül. Utálom, hogy több, mint 20 évvel a rendszerváltás után Magyarország még mindig úgy viselkedik, mint egy pisis óvodás. Utálom, hogy képtelenek vagyunk kicsit nyugatra nézni és ellesni a hasznos dolgokat. Utálom, hogy nem tudok jó lelkiismerettel elmenni szavazni, mert nincs Magyarországon egyetlen egy olyan párt vagy politikus sem, akinek a neve mellé büszkén írhatnám az enyémet. Utálom, hogy Budapesten félned kell az utcán, ha valamiben különbözöl a többségtől. És a legjobban azt utálom, hogy 21 évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, mit is jelent magyarnak lenni. Magyarnak lenni nem több és nem kevesebb, mint hogy bárhová is mész a világban, a szíved mindig Magyarországra fog húzni.

Itt is elmúlt március 15-e és az idei volt az első év az elmúlt 21-ből, amikor tényleg tudtam, miért vagyok büszke a hazámra.

Nagyon jó, hogy otthagytam a bármunkát, a múlt hét második fele aktív kikapcsolódással telt. Szerdán Bogival és Lilivel felszerelkezve hárman elmentünk a bejáratott szerda esti partihelyünkre. Jó kis underground klub, tényleg nem az a túristás hely, és elég király underground dubstep & drum'n'bass buli volt, plusz ezúttal a buszon se aludtam el hazafele menet.

Mivel múlt héten befejeztünk egy kísérlet sorozatot, ezért pénteken munka után, délután 5-től elmentünk egy közeli pubba ünnepelni. A meghívólista olyan hosszúra sikeredett, hogy kis labor-közösségünk elég hamar feloldódott a különböző kollégákból és haverokból verbuválódott tömegben. A két lány is eljött, aztán még felmentünk a Bogiékhoz kicsit erőszakosabban melegíteni és éjfél előtt már ismét a Fabric padlóját koptattuk.

Már rég elhatároztam, hogy belépek a VIP fabric klubba és ezt a legutóbbi péntek után meg is tettem. Nagyon megéri egyébként, havi 6 fontért kapsz mindig egy Fabric cd-t meg 3-4 fonttal olcsóbban veheted a jegyeket és sorba se kell állnod. A pénteki buli nagyon meredek volt, ugyanis egyedül voltam két lánnyal a legkeményebb londoni drum'n'bass pörgésben. BTW, a d'n'b Londonban távolról sem halott, köszöni jól van, és meglehetősen népszerű is. A három terem körül kettőben végig nagyon szigorú dnb volt, azokban általában lépni se lehetett, a harmadikban pedig szintén elég kemény dubstep, az volt a pihenő szoba. A nagyteremben pedig pont beküzdöttük magunkat a tömeg közepébe, amikor DJ Hype vette a kezébe a lejátszókat és szó szerint feldarabolt minket. Azt őrült tombolást és egy egész sajátos tánc-stílust, amit eddig sehol nem láttam, de a krumpinghoz hasonlít a legjobban, tehát nem éppen gyengéd, nem bírtuk tovább fél óránál. Egy ilyen igazi, 2010-es dnb bulit mindenkinek ki kéne próbálni, aki valaha is szerette a stílust.

Értelemszerűen szombaton meglehetősen kótyagos voltam, de nem volt sok idő a relaxálásra, mert este a Conor nevű ír srác 21-dik szülinapi házibuliját tartottuk. Mit ne mondjak, az se volt egyszerű, hamar megtelt a ház ír, új-zélandi, és ausztrál arcokkal, ami egy ideig vicces volt, aztán ijesztő, aztán meg fárasztó. Összességében jó buli volt, de a legjobbakat meglepő módon a lakótársainkal dumáltunk, hajnali 4-kor pedig már egyszerűen ledöntött a kétnapos kimerültség. Vasárnap délután 1-kor keltem, kicsit takarítgattam más- és harmadnaposan, aztán Rutával elmentünk egy helyre, ahol még délután 4-kor is lehet egy nagy angol reggelit meg egy pint sört kapni 5 fontért, majd rakok fel fotókat, eléggé adta.

Költözőfélben vagyok, több okból is. Egyrészt eleget keresek mostmár a saját szobához, nem vagyok már csóró munkanélküli, mint amikor kijöttem. Másodsorban a Villas már nem olyan, mint volt, sokkal kevesebb szociális élet van és sokkal több veszekedés, az pedig, hogy tisztaság-fronton milyen állapotok vannak szerintem elképzelni sem tudjátok.

Az eredeti terv az volt, hogy Kelet-Londonba fogok költözni, mert ott van az igazi parti-élet. Szombaton végre volt időm elmenni és megnézni két lakást is. Az első tényleg 3 lépésre volt csak keletebbre a Brick Lane-től, ami egy elég király parti-utca, de már az sem volt éppen ideális környék. A srác szimpatikus volt, de elég csöndes, mondta, hogy nagyon sokat azért nem mennek el együtt bulizni és mivel nincs se közös nappali, se kert, azért nagyon sok szociális élet otthon sincs. A másik helyhez kb 15 percet kellett gyalogolnom keletre és már az is elég meredek volt, olyan a környék, hogy szombat délután 3-kor, fényes nappal 8 fős 16 éves bőrdzsekis arab gangek járkálnak fel-alá. A lakásban pedig megint no nappali, no social life.

Most revideáltam az álláspontomat, rájöttem, hogy bulizni keletre menni nem olyan vészes, egy hónapja gyakorlatilag ezt csináljuk minden héten, viszont oda költözni nem biztos, hogy olyan jó ötlet. Ugyanakkor Nyugat-Londonból is el akarok költözni, itt senki nincs 25 alatt és általában is mindenki sokkal tehetősebb, mint én. Viszont egyáltalán nem olyan posh és tényleg antipatikusan gazdag, mint Dél-London, tehát 28 évesen tuti itt akarnék lakni, de egyszerűen zavar, hogy a szórakozóhelyeken mindenki pont annyival idősebb legyen, hogy az már zavarjon engem (vagy őt). Lehet, hogy Észak-London lesz, de az is lehet, hogy maradok nyugaton, csak beljebb költözöm. Bár igazából a legfontosabb, hogy jó társaságba költözzek, ahol vannak velem egykorú emberek is és akik remélhetőleg több bulizásra lesznek kaphatóak.

Tegnap este volt az utolsó műszakom a bárban, ami miatt kicsit szomorú vagyok, mert főleg a vége fele megint nagyon élveztem. Persze másik oldalról a heti 7 nap munka az elmúlt 2-3 hétben teljesen kikészített, nem ezért jöttem Londonba. Jövő szerdán megyek haza, előtte viszont szombaton lesz Conor szülinapi házibulija, természetesen nálunk tartja, de remélhetőleg oda fog verni, Halloween óta nem is volt semmilyen nagyobb happening a Villasban, ami elég furcsa.

Most látom csak, hogy majdnem egy hónapja nem írtam ide semmit. Már a fejemben van egy ideje, de nem gondoltam, hogy ilyen rég. Leginkább azért nem volt update, mert soha nem tudtam eldönteni, hogy miről írjak és közben annyi minden történt, hogy mostmár egy fél regény is kijönne belőle.

Először is kijött Londonba Csabi, de nem ám csak meglátogatni, hanem rendesen szerencsét próbálni. Jelen pillanatban nem tudom, hogy megy neki, mert már vagy 5 napja nem találkoztunk, ami nem meglepő, tekintve, hogy már kétszer kitiltatta magát a házunkból. Azt hiszem még mindig munkát keres, bár nem valami eszetlen intezitással, ha jól gondolom. Őszintén szólva nem érzek már semmilyen felelősséget az irányában, tekintve, hogy addig nálunk lakott, ameddig csak tudott, aztán elköltözött egy helyre, amit én találtam neki és a bárban is szereztem neki egy próba műszakot. Őszintén szólva 1 hónap alatt Londonban csak az nem talál munkát, aki nem akar. Amúgy rájöttem, hogy mennyire jó is, hogy végül egyik barátom se jött ki velem a kezdetektől, mert arra valószínűleg ráment volna a barátságunk. Nagyon mást hoz ki az emberekből, ha 1500 kilóméterre vannak otthontól, van, akinek jó értelemben, van, akinek nem.

Múlt héten pedig végre eljöttek meglátogatni a Szigiék. A bárban sikerült szabit kivennem meg elcserélnem az esti műszakjaimat, de sajnos szerda és csütörtök napközben még malacoznom kellett. Sebaj, csütörtök estétől vasárnap hajnalig együtt voltunk és mit ne mondjak, zseniális volt. Mindhárom este olyan bulikban voltunk, amilyenekről évek óta álmodtunk, csütörtökön egy kis klubban buliztunk egy hatalmasat, pénteken Fabric, szombaton pedig Annie Mac Presents a camdeni Kokoban. Fel fogom tölteni a kedvenc képeimet, van pár hál'istennek. Péntek napközben még volt erőnk egy kis turistáskodásra, ha még egyszer-kétszer jönnek hozzám ismerősök, akkor lehet sikerül is egy év alatt végignéznem a látványosságokat. Tekintve, hogy szombat hajnali 6 után értünk haza a Fabricből, aznap nem jutott más, csak az agónia estig, aztán meg az erőszakos szeszelés. Az Annie Mac buli egyébként szerintem nem volt annyira jó, mint a Fabric, de legalább benne vagyunk a videóban. Buliból fél 3-kor el, cuccokért haza, búcsú Sam's Chicken, aztán buszhoz ki és vasárnap reggel 5-re véget is ért ez a röpke álom. Déltől már dolgoztam is a bárban, azóta minden nap vagy itt, vagy ott és ez így lesz még ezen a héten is. Sok meló = sok pénz, de ugyanakkor sajnálom, hogy a Noival, egy másik volt osztálytársammal csak alig tudtam lenni, amíg most itt volt három napig.

A Bogi összeköltözött ugye két magyar lánnyal és együtt bérelnek egy lakást, ahol mostanában elég sokat lógok. Már én is nagyon közel vagyok a költözéshez, vasárnap van az utolsó műszakom a Paradise-ban, a szobámról már fel van adva a hirdetés és én is megyek megnézni egy helyet egy-két napon belül. Igazából több okból is akarok elköltözni, elsősorban mert mostmár keresek elég pénzt egy saját szobához, másrészt mostanában már nem annyira szórakoztató a Villasban lakni, félelmetes állapotok vannak. Nem sajnálom, jó volt itt lakni, de most kipróbáljuk, milyen is a híres-hírhedt kelet-londoni élet. Ha van egy kis szerencsém, akkor még sikerül egy-két spanyollal is összeköltöznöm, ami jelentősen megkönnyítené a nyelvtanulást.

Nagy vonalakban ennyi, 2 hét múlva megyek haza, már nagyon várom, hiányoztok mind.

Meg kell valljam, nagyon elégedett vagyok magammal. Amióta elment a Peti szerdán csupa-csupa jó meg hasznos dolgot csinálunk. Bogi is elkezdett valami durvás szauna-jógára járni, én meg szerda óta minden nap voltam falat mászni. Persze néha nem árt egyikünknek sem egy kis rugdosás, de azért megy ez. Emellett igyekszünk a lehető legkevesebb szemetet enni, ami el nem tudjátok képzelni milyen nehéz. A gond az, hogy ha magára főz az ember, akkor nem nagyon ehet változatosan, mert mire elfogyasztod az egyik kaját, megromlik a másik, viszont a különböző gyorskajából mindig csak annyit kapsz, amennyit megeszel. Ennek ellenére kitartok, a Sam's Chicken egyelőre tiltólistán van.

Csütörtökön elmentünk a UCL-es arcokkal team bulidingelni egy pubba. Tök jó volt, délután fél 6 körültől iszogattunk, mi a Dorkával kb. hajnali 2-ig. Elég érdekes volt, hogy mit jelent a kikapcsolódás itt Angliában, sajnos az angolok tényleg nem tudnak másról beszélni, mint a munkáról, az időjárásról, vagy a sportról. Az elsőt mi hamar kizártuk, az időjárás sem éppen egy gazdag téma, én pedig soha nem voltam nagy sport-fan, itt pedig egyelőre még a rugby-t emésztgetem, de pl. a cricketthez hozzá se tudtam még szagolni. Amúgy erről jut eszembe, hogy az alkohol-fogyasztásomat is igyekszem megregulázni, a koncepció az, hogy mostantól csak akkor iszunk, ha valami alkalom van, pl. ez a csütörtök, csak úgy az esti film mellé nem.

Hétvégén péntek-szombat-vasárnap is dolgoztam a bárban, a laborban meg most ilyen bevezető hónapom van, ami annyit jelent, hogy hétfő-kedd-szerda is bent vagyok, ami elég sok munkát jelent, kb 60 órát egy héten össz. Egyelőre bírom a nyomást, de lehet egy-két hét alatt meg fogok picit roskadni.

Ugyanakkor a sok munka meg a különböző ön-rendszabályozások is azért vannak, hogy a következő három hétben mind anyagilag, mind testileg-lelkileg felkészüljek a februárra, amikor is jön a három legjobb haverom 6 napra, aztán egy másik osztálytársam is itt lesz pár napig, a Süti is feljön Cardiffból, és ha szerencsém van, még boardozni is el tudok ugrani Franciaországba. No pain, No gain, ugyebár.

Múlt hét pénteken megkaptam a hivatalos állás-ajánlatot, ami azt jelenti, hogy mostmár teljsen biztosan van munkám. Ezt elsőre (meg másodikra is, meg még mindig) egy nagyon örömteli dolognak éreztem. Végre megtérül az elmúlt két hónap alatt az ebbe fektett pénz, idő és energia. Ehhez képest a pénteki ünneplés után egészen hétfőig valahogy eléggé be voltam húzva hangulatilag. Szombaton ezt persze betudtam péntek este lecsengésének, de hétfőn, amikor már a Dorka kérdezte, hogy mi bajom van, nem tudtam rá válaszolni.

Egy kis gondolkodás után arra kellett rájönnöm, hogy azért vagyok így behúzódva, mert 4 hónapja először nem lebeg semmi konkrét cél a szemem előtt. Be fogok járni minden hétfő, kedd, szerda dolgozni és elég jó pénzt fogok vele keresni, addig dj-zem egyszer-kétszer meg csapolok is néha, de valahogy semmi olyan nem volt, amiért tekernem kellett volna.

Hétfőn megint meghalt a malac, elég rejtélyes körülmények közt, ami miatt Nikki összehívott keddre egy Magnet Group meetinget. Azt kell tudni, hogy az egész kísérlet egy 9,4 Teslás MR laborban zajlik, ahol vannak a fizikusok meg vagyunk mi. A 9,4 T a mágneses tér erősségét jelzi és ez háromszor olyan erős, mint bármelyik embereken használt MR, elég ritka holmi. Na tehát a tegnapi találkozón ott voltunk mi öten malac-orvosok, másik 6 fizikus meg a Nikki és arról volt brainstorming, hogy miért is nem sikerült hétfőn a kísérlet. Először ők ötleteltek fizikus dolgokat, én meg csak ültem és néztem leesett állal, ugyanis azok a csávók bőven a profi nehézsúlyban játszanak intellektuálisan. Utána persze nekünk is volt egy kissé House-os beütésű megbeszélésünk, az is elég komoly volt, de most világosodott csak meg számomra, hogy mennyire belenyúltam a legnagyobb királyságba. Ez a labor abszolút világszínvonalú, nagyon sok értékes eredményt produkál és én itt fogom tölteni a hátralévő időmet, ami alatt jó az esélyem nem csak társszerzős, hanem elsőszerzős cikkre is.

Ismét rá kellett jönnöm, hogy mennyi lehetőséggel van tele ez a város még számomra is, csak tudni kell élni velük, ezért most összeállítottam egy listát a különböző dolgokról, amiket még meg akarok itt kint csinálni. Nem fogom megosztani veletek az egészet, csak azokat, amiket kipipáltam. Elsőként ma végre, négy hónap kihagyás után elmentem falat mászni. Megtanultam rendes csomót kötni, hevederezni meg mindent, ami a magas falhoz is kell, persze teljesen zokni voltam még boulderben is, de megyek holnap is és nagyon jó lesz.

Nem is kérdés, hogy a péntek esti buli volt az eddigi londoni tartózkodásom legjobbja. A Fabric nem csak hogy a legjobban felépített klub, ahol eddig voltam, de a line-upjaik is páratlanul zseniálisak. Az utolsó penny-ig megérte a 14 fontos beugró.

Este itthon melegítettünk Snakebite & Jagerbomb & Skins kombóval, mit ne mondjak, eléggé adta az ívet. Tíz fele indultunk el útravaló szesszel felszerelkezve, mivel a klub Kelet-Londonban van, ezért kb. egy óra odaérni. A metrótól megtalálni a klubot nem nehéz, kicsit olyan, mint amikor Szigetre mész, más partibajárókkal meg különböző árusokkal van kikövezve. A hely előtt klasszikus kordon meg nagydarab kidobók, de ha van jegyed, akkor kikerülheted a sor nagy részét, úgyhogy mi is kb 15 perc alatt bent voltunk.

A klub maga teljesen föld alatt van, kb három emelet mélységben. Az egész kicsit labirintus-szerű, minden sarkon van viszont egy 3D-s térkép valamelyik részről, de vagy csak mi voltunk túl készen, vagy az alapján tényleg csak jobban elveszni lehet. Van egy nagy fő terem, Room 1, ahhoz van egy galéria szint is és egy emelettel lejjebb van két másik terem, azok is elég nagyok és zegzugosak. Egy szó, mint száz, mindig van hova menni.

Péntekenként elvileg hip-hop, drum'n'bass, dubstep és ilyesmi dolgok szoktak menni, míg szombat a house meg techno este. Ez persze egyáltalán nem örökérvényű szabály, pénteken például amikor kezdtük megunni mondjuk a 2562-féle dubstepet, akkor csak átugrottunk a Room 3-ba, ahol az Elevator Music Launch Party volt. Na az az összeállítás jövő héttől mindenkinek kötelező, aki azt hiszi, hogy van bármilyen fogalma is a kurrens elektronikus zenékről. Dubtechno, dubstep, grimestep, mindenféle zene volt és hatalmas buli, tényleg teljesen egy jobbfajta Skins rave-en éreztem magam.

Az este sztárja pedig kétségtelenül Hudson Mohawke. Az a srác ugyan nem sokkal idősebb, mint mi, de már annyi mindent letett az asztalra, hogy az első stúdióalbuma rögtön a Warp Recordson jelent meg. Kicsit tartottam tőle, hogy túl szétcsúszott experimentál lesz, de a 1,5 órás live szettje alatt egyszer sem volt olyan, hogy bármelyikünk is abbahagyta volna az ugrálást. Az elején nagyon masszív hip-hop zenékkel kezdett, aztán átment kicsit dubstepesebb irányba, de csak azért, hogy a végén olyan glitch-crunk mayhem legyen belőle, amilyet rég nem láttam. MC-vel kiegészülve ez a szett abszolút A+, a kedvenc pillanatom belőle pedig az volt, amikor a Star Crackout-ot live összerakva ráhúzta a ZooO00oO0m-ot, valahogy így:

Reggel fél 5-ig toltuk, de túl hamar jöttünk el, mert az első metróra még egy órát vártunk, szóval összességében 6 után értünk haza, szétfagyva és még mindig kicsit készen, de igencsak boldogan.

Kedden délután elmentem az állásinterjúmra. Farmer, öltöny zakó, ing, nyakkendő, Vans. Előttem egy kb velem egykorú lány volt, kicsit félénkecske, hamar végeztek is vele. Az én interjúm se tartott tovább 15 percnél, ott volt egy HR-es csaj meg a labor fő-főnöke, Nikki, ő kérdezgetett főleg. Az elején tipikus állásinterjú kérdés, miért gondolom, hogy alkalmas vagyok a munkára. Hála az égnek sosem voltam nagyon izgulós a vizsgadrukkban sem, itt is elég könnyedén tudtam beszélni. Jött később pár szakmaibb kérdés is, de szerencsére fel voltam készülve azokra is, szóval minden simán ment. Mivel Stuart, a lab manager nem volt ott, én viszont előző nap bent voltam és tudtam, hogy ezen a héten különösen nehéz ügyük van a malccal, az interjú után oda is mentem megnézni, hogy mi a helyzet meg tudok-e segíteni valamit. Egy óra múlva megjelent Nikki is lecsekkolni, hogy mi a stájsz és nagyon megörült, hogy ilyen lelkes vagyok, szóval rögtön mondta is, hogy megkaptam a munkát.

Azóta a HR-esekkel próbálom a papírmunkát elintézni és végre úgy néz ki, hogy minden jó, 18-a az első hivatalos napom. Az egyetlen szépséghiba, hogy az első fizetésem csak február végén fogom megkapni, ami akkor elég sok lesz, de addig muszáj valamit dolgoznom, mivel február elején jönnek a haverjaim egy hétre, ami nem lesz olcsó és Kris-hez, az új-zélandi srácoz is ki akarok ugrani egy 5 napra boardozni Franciaországba. A régi helyemen most part-time vagyok, remélem az elég lesz, meg jövő héttől megint dj-zem is.

Peti jövő szerdán megy haza, ezért szerda éjjel elmentünk az Avatarra Anglia legnagyobb IMAX mozijába, ami elég zseniális élmény volt. Ma este pedig majdnem 4 hónap ittlét után először elmegyünk a Fabricbe. Már megvettünk mindent az estéhez, remélem tényleg jó lesz és főleg azt, hogy a Bogi és a Peti is élvezni fogják. Nem mondom, elég előre mutató zene lesz, de már egy ideje tömöm beléjük a jobbféle dubstep dolgokat és elég jól kajálják, szóval meglátjuk. Nem ígérem, hogy holnap leírom, hogy milyen volt, mivel 6-ig tart a buli, bár nem biztos, hogy addig bírni is fogjuk.

A magyarországi tartózkodásom után kicsit más szemmel nézek az egész londoni trippemre. Nem arról van szó, hogy az elmúlt három hónapban valamit rosszul csináltam volna, egyáltalán nem, az az akkomodáció időszaka volt, mostanra viszont már meguntam az egyik napról a másikra élést és igazság szerint szeretnék kicsit többet szórakozni a következő fél évben, mint eddig.

Mint mondtam, Peti megy el 8 nap múlva és rájöttünk, hogy még egyszer sem voltunk valami tényleg király londoni buliban mióta itt vagyunk, úgyhogy elhatározásra jutottunk: pénteken Fabric. A jegy mondjuk 14 font volt, de a line-up zseniális, ha kiszámoljtok, ezeket az arcokat együtt otthon se nézhetnétek meg olcsóbban. Íme pár ízelítő:

Hudson Mohawke live:

Rustie live:

Joy Orbision:

Tök jó kedvem van ma. Gyönyörűen süt a nap, karácsonyi pulcsiban és napszemüvegben mentem a Tescoba, ilyenkor nem lehet nem mosolyogni. Megtudtam, hogy a távollétemben nem csak Tim (az ausztrál ex-szobatárs) és Ruta (az egyik litván lány) jöttek össze hivatalosan is, hanem Kevin és Emma szilveszter éjfélkor eljegyezték egymást. Long story short, azért jó megint itt lenni.

Úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza a bárba egyelőre, mert kedden lesz az interjúm a laborban és arra készülnöm kell. Most már végre talán le is ülök cikkeket olvasni, eddig ugyanis kölcsönös élménybeszámoló volt a magyar srácokkal. Peti két hét múlva hazaköltözik Magyarföldre, de addig még sok víz lefolyik a Temzén, egyszer-kétszer azért csak elmegyünk bulizgatni, sőt, jövő csütörtök hajnali fél 1-re vettünk jegyet az Avatar IMAX-ra (értelemszerűen eredeti nyelven).

Ja, ha már itt tartunk. Otthontartózkodásom alatt egy szerencsés véletlenből kifolyólag megnézhettem az Avatart IMAX moziban, persze szinkronizálva. Ott sírt mindenki, hogy Budapesten miért csak egy IMAX van, milyen lehetetlen jegyet szerezni, stb. Hát most elárulom, hogy London közgazgatási területén, ahol amúgy 12,5 millió ember él, van 3 darab IMAX mozi, ebből egy Wimbledonban egy meg Greenwichben, amik körülbelül olyanok, mintha Budapestről Veszprémbe mennél moziba. Tehát egy elérhető közelségű IMAX van, az is Dél-Londonban, innen kb 1,5 órára, és oda is csak hajnali fél 1-re lehetett jegyeket kapni az elkövetkező hónapban, persze háromszor annyiért, mint otthon. Nesze neked, Box Office.

UPDATE: Feltöltöttem pár kedvenc képemet az elmúlt két hétből, mégegyszer köszi mindent.

Három hónap izoláció és relatív magány után karácsony előtt végre hazarepültem. A reptéren ott várt a családom és a legjobb barátaim, akikkel talán kicsit áruló módon, de rögtön onnan elmentünk egy kocsmába dumálni. Három hónap nem olyan nagy idő, hogy bárki teljesen megváltozzon, viszont ahhoz elég sok, hogy olyan dolgok történjenek, amiket tényleg jobb élőben elmesélni. Nagyon jó volt végre megint velük lenni, még akkor is, ha időről időre majdnem leléptem egy-egy szokatlan irányból jövő kocsi elé.

Nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára tényleg ilyen boldog karácsonykor. Azt hiszem tényleg nem is kaphattam volna nagyobb ajándékot, mint hogy együtt tölthettem ezt a három napot a családommal. Jó volt megint a saját ágyamban aludni, reggel későn kelni, vagy (nem utolsó sorban) egy kajával teli hűtőt kinyitni. És három hónap egyedülét után az ember megtanulja megélni és értékelni azokat az együtt töltött pillanatokat, amik felett régebben csak hétköznapilag átsiklott. Nem akarok túl szentimentálisnak hatni, tudjátok, hogy nem is vagyok az az alkat, de ezekre a pillanatokra lesz a legjobb emlékezni.

26-ától viszont nem volt megállás, itt volt egy város tele régebbinél régebbi ismerősökkel, akikkel találkozni akartam. Ez így elmondva lehet kicsit úgy hangzik, mintha valamilyen kötelesség lenne, pedig egyáltalán nem az. Azon felül, hogy persze hiányoznak az ember barátai, engem nagyon zavar, hogy elég egyoldalú a hazafelé irányuló kommunikációm. Akármikor otthonról beszélek valakivel, 80%-ban legalább arról van szó, hogy milyen itt kint, én pedig így lemaradok csomó dologról, amiről nem szeretnék. Erről a blogról meg ne is beszéljünk, de ha most megszántatok, akkor várom a rendszeres pletyka-updatet kommentekben.

Nem tudom, ez mennyire jött át, de én az elmúlt egy hétben kb. feleannyit buliztam, mint az az előtti 3 hónapban összesen, szóval tényleg kicsit úgy hatott, mintha kivettem volna valamilyen képzeletbeli szabit. A tesóm végre 18 éves lett, remélem ő is legalább annyira élvezte azt a napot, mint én anno. Valószínűleg, illetve remélem, hogy az elmúlt egy hétben legalább egy buliban sikerül összefutnom ennek a blognak a legtöbb olvasójával és ezúton is szeretném megköszönni, hogy tényleg így megszépítettétek az otthonlétemet, valamint szeretném mostmár hivatalosan is felajánlani a lehetőséget, hogy bárki, aki legalább is a felebarátomnak érzi magát és van egy kis pénze meg ideje bulizni, nyugodtan vegyen egy jegyet Londonba, lesz hol laknia és lesz mit csinálnia.

Igazság szerint az elmúlt 2 napban olyan érzésem volt, amilyen nagyon régen nem. Még kisgyerekként a vasárnapi ebédet rendszeresen nagymamámnál töltöttük, és utána valami vasárnap délutáni sorozatot nézve mindig volt egy sajgó görcs a gyomromban a másnapi suli árnyékától, ami ott magasodott fölénk. Aztán persze hétfőn tök jó volt megint találkozni a haverjaimmal, és a sulit se utáltam többnyire, de ez a megállíthatatlan közeledés sok nyomott hangulatú vasárnapot okozott. Pontosan így voltam ezzel a Londonnal, csak talán még kicsit jobban fájt, hogy ez egy önként vállalt dolog nekem. Most viszont, hogy már vagy 2 órája visszaértem, megint jó, szeretek itt lakni, bírom az itt lévő embereket, és amúgy is. Kalandozni jöttem, nem?

SORRY: Csak most vettem észre, hogy ez a post 2 hete vázlatban van, ennek fényében olvassátok. Tényleg bocs.

Azért jó, ha kikerülsz a komfort-zónádból, mert sokkal valóságosabban és testközelibben éled meg a körülötted történő dolgokat. Én az elmúlt három hónapban olyan dolgokat láttam, amiket valószínűleg soha nem fogok elfelejteni.

Tegnap elment Vytas. Ő az a litván csávó, aki most 31 asszem, már nyolc éve kijött Londonba, mielőtt elkezdte volna az egyetemet, és azóta itt dolgozik pincérként. Van itt egy ausztrál barátnőja, Shona, mindkettőjüket nagyon bírom, tényleg jó barátaim. A történet szépséghibája, illetve drámája, hogy Vytasnak azonban Litvániában van egy felesége meg egy gyereke. Na erre varrjatok gombot. Nem tudok további részleteket, érthető módon nem erőltettem soha ezt az elég érzékeny témát, nem tudom mióta van családja, mennyi idős a gyereke, mikor látta őket, mióta vannak együtt a Shonával. Nem is ez a lényeg most, hanem hogy próbáljátok elképzelni ezt a szituációt. Milyen lehet ez neki, hogy x idő után végre meghozta azt a morálisan mindenképp helyes, ennek ellenére valószínűleg elképzelhetetlenül nehéz döntést, hogy hazamegy a családjához? Vagy milyen lehet Shonának, aki egész idő alatt tudta ezeket a dolgokat és neki alapból is a gonosz szerep jutott, mégis e felett eddig mindenki szemet hunyt, most pedig itt áll a pasija nélkül viszont egy jó adag lelkifurdalással?

Nem hiszem, hogy el tudjátok képzelni, én sem tudom. Ezt csak egy kis betekintésnek szántam, hogy milyen is lehet a valóság egyes embereknek, akik alapvetően annyira nem különböznek tőled vagy tőlem. Ijesztő, nem?

Ma reggel, amikor elhúztam a függönyt egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Gyönyörű nagy pelyhekben esett a hó, még mindig esik, és az egész hideg és barátságtalan London egy éjszaka alatt kedves és meghitt hangulatú lett. Persze egy pillanatig sem tud megmaradni, de akkor is. Na meg persze az is biztos belejátszik a karácsony hangulatomba, hogy egy hét múlva ilyenkor már a repülőn fogok ülni hazafelé.

Ma nagyon jó kedvem van. Múlt héten csütörtöktől hétfőig minden este dolgoztam a pubban, hétfőn itt a laborban is, de közben végre vettem a lelkierőt és beiratkoztam a házunktól 15 percre lévő gymbe (bocs, de a konditerem szótól rosszul vagyok) és azóta már voltam háromszor is. Már két-három hete nincsen rendes cd lejátszó a camdeni bárban és valójában arról szóltak a kedd esték, hogy a pultos sráccal (szintén Arron) ittunk és dumáltunk. Tegnap viszont egy másik pultos csaj volt, és valamiért, biztos az ünnepek közeledte miatt egész sok ember tévedt be, én pedig a gyalázatos technika ellenére egy egész jó szettet kevertem. A főnök ugyan nem volt lent, de a telefonban nagyon elégedett volt, úgyhogy tegnap megkerestem az első teljes értékú dj fizetésemet Londonban, 50 kerek fontot. Jövő hétre meg fogok próbálni valami nagyobbat összehozni, karácsony alőtt 2 nappal Camden közepén elvileg sikerülnie kéne.

Holnap fogom megmondani a főnökömnek, hogy hazamegyek karácsonyra, ami jó eséllyel az állásomba fog kerülni, aminek azért sem örülök, mert nagyon szeretek ott dolgozni és ők is mindig jófejek voltak velem. Kicsit lelkiismeret-furdalásom van, de nem tudtam volna máshogy csinálni. Amúgy még ez sem tudja elrontani a kedvem, nagyon karácsonyi hangulatom van és még soha ennyire nem élveztem az ajándék vásárlást. Tegnap mondjuk egy ajándékot kajtatva eljutottam London valószínűleg egyik legcsúnyább részébe, kb. úgy képzeljétek el, mintha 0 fokban, alulöltözve, sötétben mennétek busszal a törökbálinti outletbe, csak giccses mű-barokk házak helyett képzeljetek oda háromszor akkora beton raktárakat. Nem tudom sikerült-e átadnom, hogy mennyire szürreális volt, igazából teljesen le voltam nyűgüzve, főleg hogy a 1,5 órás buszút után 10 perc múlva minden további nélkül a kezemben volt a cucc.

Mindenesetre az élet most épp szép, nagyon várom már, hogy találkozzak a családommal és a barátaimmal, addig pedig minden este a karácsonyi vacsoráról akarok álmodni.

Bocsi, hogy megint nem írtam egy ideig, iszonyatosan sok dolgom van. A pub, ahol dolgozom nagyon király, de mivel a hét első felében kutatok/djzek, ezért csütörtöktől vasánapig minden este dolgozom, ami elég gyilkos. El ne felejtsek holnap venni is egy pár füldugót, mert amúgy elég nehéz vasárnap reggel fél 8-kor lefeküdni, amikor a másik 20 ember a házban felébred és elkezd randalírozni. Azt nem tudom, hogy sikerül-e megtartanom januárra is a helyet, mivel még nem tudják, hogy karácsony-szilveszterkor nem leszek elérhető. A kutatásos dolog elég lassan halad, lesz egy interjú január elején, de rajtam kívül van még másik 10 jelentkező és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy megkapom a munkát. A djzés is megyeget, ma este is játszom, de januártól remélhetőleg lesz egy-két klub est is.

Holnap lesz 3 hónapja, hogy eljöttem otthonról. Igazság szerint soha nem voltam a honvágyas típus, meg a szüleim is mindig önállóságra neveltek, de azért a fenébe is, iszonyatosan várom már, hogy hazamenjek karácsonyra. Hétvégén volt a tesóm szalagavatója, amiről tudtam, hogy le fogok maradni róla, de soha nem éreztem olyan jelentőségteljesnek az egészet, még a sajátomat sem. Most viszont, hogy nem voltam ott, nagyon rossz érzés volt, hogy erről lemaradtam, és valszeg a halmozott kimerültség is rájátszott, de a hétvégén ettől tényleg teljesen depressziós voltam (nem-orvosi értelemben).

És hogy a kis dolgok milyen sokat számítanak, hétfőig eszembe se jutott, hogy mikulás-idő van, de akkor is csak tovább rontotta a kedvemet. Éppen ezért, amikor este a laborból hazafele menet észrevettem, hogy a Dorka (ex-Dóri) belecsempészett egy mikulás-csokit a zsebembe, na az tényleg nagyon jól esett. Most már rendben vagyok, kialudtam magam és tényleg olyan lelkesedéssel várom a karácsonyt, mint nagyon sok évvel ezelőtt utoljára.

nem tudok most írni. Képtelen vagyok.

Parental control: Azert, mert egy hete nem alszom es asse tudom, hol all a fejem. De elek es meg vannak vegtagjaim is.

Nem említettem legutóbb, de sajnos a kedd estének volt egy komoly vesztesége is. Mondtam, hogy még a klubból elmentünk 1-2 kocsmába meginni egy-két italt és a maradék nem teljesen tiszta. Hát másnap reggel döbbentem rá, hogy a kis gurulós lemeztáskám a taxi csomagtartójába maradt előző este. Na most a legnagyobb baj az, hogy sehol nem volt ráírva a nevem és az itteni címem és a taxist is csak úgy találtuk valahol Camdenben. Persze senki nem kérte el a telefonszámát, tehát annyit tudtunk, hogy egy alacsony marokkói csávó volt egy 7 személyes, valószínűleg ezüst minicabbel. Gondoltam, hogy majd szerda este munka után elmegyek Camdenbe, aztán megkeresem. Ezt gondolom értitek, hogy miért nem jött össze. Csütörtökön 6:50-kor hívott fel a főnököm, hogy hol az fenében vagyok, 6-tól dolgoznom kéne, amit persze előző nap elfelejetett említeni, szóval az is kilőve. Végül tegnap este nem volt dolgom, szóval felkerekedtem és 11-re odamentem Camden központjába, hátha szerencsém lesz.

A következő két órát szerintem mindenkinek meg kéne tapasztalnia. Camden központja nagyon zsúfolt, nagyon sokan jönnek-mennek folyamatosan, viszont ha az ember ott álldogál egy 20-30 perce, akkor észreveszi, hogy kik azok, akik igazából nem mennek sehova, csak sétálgatnak fel-alá. Algériai meg marokkói taxisokkal, feka dílerekkel, és még sok fura szerzettel beszélgettem az alatt a két óra alatt, amíg ott fagyoskodva vártam, hogy felbukkanjon az alacsony arab. Mondanom sem kell, nem volt szerencsém, és a többi taxis elmondása szerint nem is sok az esélyem, annyian vannak, és még ha megtalálnám, akkor is valószínűleg már valamelyik kukában pihen a táskám. Mindenesetre nagyon tanulságos volt az este és egyáltalán nem bánom, hogy elmentem.

Valójában nem a világ vége veszteség, mert minden cdm megvan digitálisan, csak a lemezek meg a füles érték, ami benne volt, de még mindig jobb, mint amikor kb. egy éve láttam az egyik kedvenc djm oldalán egy felhívást, hogy aki megtalálta a MacBookját minden stúdiómunkájával, az legyen szíves visszaszolgáltatni. És mi a tanulság? Írd bele a neved minden értékes bőröndödbe? Vagy ne fogj jelöletlen taxit az utcán? Esteleg, hogy ne indulj el munka után kocsmatúrázni egy bőröndöt hurcolászva? Talán az utóbbi.

Ismét megkésve és kissé megtépázva jelentkezem élőben az esős londoni valóságból. Megkésve, mert kettőkor keltem, megtépázva, mert most már sokadik napja ébredek másnaposan, és hát az eső az tagadhatatlan. Mindezek ellenére nincs okom panaszra, mostanában van nálam esőkabát.

A kedd esti performansz jól sikerült, bár nem volt tömve a hely, főleg a mi barátaink meg az ő barátaik voltak, de ennél többet várni egy meg nem hirdetett kedd esti bulitól naív dolog lenne. Mindenesetre a tulajnak meg a bartender srácnak bejött a dolog, úgyhogy valószínűleg lesz minden héten, legközelebbre már rendesen promózunk, meg minden, aztán majd meglátjuk alakul-e valami. Legalább már nem viszket a mixin' fingerem. A buli után viszont még kimaradtunk kicsit Camdenben, megittunk pár valamit, meg mást is, nem mondom, hogy ismét kristálytiszták lennének az emlékeim.

Tegnap reggel (najó, 11-kor) olyan embertelen fejfájással ébredtem, amilyen nem is emlékszem, hogy mikor volt utoljára. Konkrétan az a mozdulatsor, hogy felüljek és levegyek egy algopyrint a polcról olyan hasogató fájdalom-hullámot okozott, hogy 1-ig mozdulatlanul feküdtem az ágyban. Innentől az egész délutánom szaladgálás volt a laborba meg National Insurance Number interjúra, és végül kicsit el is késtem az első műszakomról a bárban, ahol csütörtökön trial shifteltem. A hely még mindig nagyon király, van két emelet, van bár része, van egy music room, ahol szerdánként stand-up comedy van, és van egy igazi fine dining étterem része is. Mindenki, aki ott dolgozik 20 és 25 közötti, tegnap egy kanadai meg egy brazil sráccal, valamint egy svéd meg egy angol csajjal voltunk bartenderek. Nem volt valami busy, éjfélkor bezártunk és már 1 előtt kész voltunk a takarítással.

Az egyik legnagyobb baj a hellyel, hogy nincsen ingyen szesz munka után, sőt a kedvezményt is megszűntették, mert "rosszak voltak". Elvileg. Ehhez képest a tegnap esti manager srác, miután bezártunk mondta, hogy na, akkor mindenki egy staff drink. Egyik pintet a másik követte, egy óra múlva már a fine dining étteremben pókereztünk egy asztalnál, egy ideig fogpiszkálókkal chipek helyett, de amikor téteket is tettünk, meg a manager eleget ivott, úgy döntött, hogy ez méltatlan így, kinyitott egy kasszát, és kivette az összes 5 meg 10 pennys érmét, hogy azok lesznek a chipek. Innentől nem volt megállás, borospoharak repültek, üvegek törtek és reggel fél 6-ra volt egy öntudatlanul részeg managerünk, 5 eléggé részeg staffuk, egy teljesen feldúlt fine dining éttermünk, valamint egy elég méretes fogyasztás-listánk. Páran összeszedtük magunkat, összerántottuk a helyet kicsit, megpróbáltuk kipofozni a csikkekkel kiégetett asztalokat, meg ilyesmi. Reggel 6-kor egy elfogadható állapotban lévő helyet hagytunk ott, a managert egy srác meg a barátnője hazarángatta, mi meg hazamentünk imádkozni, hogy senki ne nézze meg a tegnap esti biztonsági kamera felvételeket.

Na gyerekek, lehet hogy most kedden végre sikerül megdobnom a hat egyformát. Egy hét CV-postolás után szerdán már az egész hétvégém be volt táblázva trial shiftekkel meg interjúkkal félidős csaposkodás végett. A végén persze úgy alakult, hogy csak kettő tryoutra mentem el, amik a legszimpatikusabbak voltak, de még egyiknek sem tudom az eredményét.

Ellenben csütörtökön felhívott a camdeni magyar srác, hogy mit szólnék egy kedd esti zenéléshez. Gondoltam, hogy aha, szép is lenne, de úgy tűnik, ezúttal tényleg bejön. Van egy elég híres dj-bar Camdenben, Bar Vinylnek hívják, és ha a holnaputáni buli elég jó lesz, akkor minden kedden én leszek a rezidens dj. Persze ez egyáltalán nem száz, tekintve hogy a kedd este normálisan halottnak tekintett, de majd meglátjuk, hátha fel tudjuk zavarni az állóvizet. Én mellesleg valami breakbeat-electrohouse-dubstep crossoverre gondolok épp, de majd meglátjuk, mit esznek a vájtfülű pánkok. A srác egyébként közben nagyban tervezgeti a hét többi estéjét is, ami hiperjó lenne, mert akkor nem kéne a bartenderséggel szívnom, de egyelőre a keddel is elégedett vagyok. Nagyon.

A hétvége megint kicsit májterhelőre sikerült, de hát mindenkinek van milyen frusztrációt levezetni. Most pedig épp azon gondolkozom, hogy elzarándokoljak-e a boltig egy 6for5-ért meg egy csirkéért, amit a tegnapi 7,5 fontos pókernyereségem tenne lehetővé.