18,5 kiló, bőrönddel együtt. Eredetileg azzal akartam kezdeni ezt a posztot, hogy ennyibe befért az életem, de aztán rájöttem, éppenhogy nem. Az életemből gyakorlatilag semmit nem tudok magammal vinni. A családom, a barátaim, a szeretteim és a szeretőim, a suli és minden más itt marad. Azt hiszem eddig, nagyrész tudat alatt, de azzal hitegettem magam, hogy ezekre a dolgokra tudok egy pauset nyomni, elmenni egy évre világot látni, majd amikor visszajöttem boldogan rátenyerelni a playre. Valójában ez nem így lesz, az élet persze hogy itthon is megy tovább, minden ismerősömmel, barátommal, és családtagommal egyaránt történni fognak új dolgok, amik közül biztos lesznek fontosak is, nagy ünneplések, nagy szomorúságok, és ezek közül egyiken se leszek itt. Semmiképp nem fogok tudni ugyanabba a pillanatba visszaérkezni, amiben elmegyek.

Ma több barátommal és rokonommal beszéltem telefonon, a legjobb barátaim pedig még átjöttek egyszer odaadni a búcsúajándékomat. Az egyik hívás ezek közül a nagypapám volt. Nem beszéltünk sokat, csak sok szerencsét kívánt, és megjegyezte, hogy kár, hogy nem volt alkalmunk kettesben hosszabban elbeszélgetni az életről, meg ilyesmiről. Nem tudom miért, de azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor először valóban eljutott az agyamig, hogy mire készülök már több hónapja, és először éreztem át a döntésemnek a valódi, vagy legalább is annak vélt súlyát.

Igaz, minden pillanat megismételhetetlen. Ezért is szeretném én ezeket megőrizni az emlékeimben, mert attól tartok, hogy lassan kérlelhetetlenül felnövök, és akkor szükségem lesz majd még rátok, így.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.