Amilyen gyönyörű volt a vasárnap reggel, olyan borzasztó volt a hétfő. Reggel 8:30-ra lettem berendelve a malacokhoz, ami 7 órás kelést jelent. A szobatársam valami észak-lengyel faluból származhat, mert rendszeresen félmeztelenül alszik a nyitott ablak alatt és akkor képzeljétek el milyen 5 óra alvás után jég hidegben arra ébredni, hogy odakint zuhog az undorító, szürke ónos eső. Kicsit klisé, itt Londonban, nem?

Mostanában itthon sem a legfényesebb a hangulat, elmesélem, hogy többek közt miért. Azt hiszem már mondtam, hogy van egy koszovói srác a szomszéd házban, Art. 28 éves, most csinálja a HR masterjét, mellette dolgozok, és én nagyon bírom, mert tök értelmes srác. Azonban, mint kiderült, durván bele van zúgva a szomszéd litván lányok egyikébe, akinél halloween óta nagyon erőlteti is magát. A lány már többször megmondta neki, hogy sajnos nem az este, stb, de a srác csak nem akarta békén hagyni, ezért a házunkban lakó idősebb, 30 körüli litván csávó, Vytas is már többször megpróbált vele beszélni. Én ezt mind csak hallottam, de úgy tűnik, hogy ennél a témánál teljesen eldurran Art agya, legutóbb, amikor Vytas beszélni próbált vele állítólag elkezdett valami késsel hadonászva üvöltözni. Ezek után összeült az idősek tanácsa és azt hiszem érthető módon úgy döntöttek, hogy mindenkinek jobb lesz, ha Art kiköltözik.

Azért meséltem el ezt a sztorit, mert bár tudom, hogy egyes családtagjaim valószínűleg most halálra váltan ülnek a monitor előtt, azt hiszem elég jól rávilágít egy fontos dologra. Hiába lakik itt az ember 2,5 hónapja, összezárva ezekkel az emberekkel és hiába van rákényszerülve, hogy beengedje a többieket az intim szférájába, valójában egyáltalán nem ismerjük egymást, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy ez a környezet csak rásegít arra, hogy az ilyen dolgok elrejtve maradjanak a felszín alatt ilyen sokáig. Tegnap este elég őszintén bszélgettünk arról, hogy ki mit vár Londontól, meg miért van itt, és ugyan több olyan ember is lakik velem, akit a barátomnak neveznék, ettől még mindig csak egy halom ismeretlen arc vagyunk összezárva. Csak remélni tudom, hogy 2,5 hónap múlva ez már nem így lesz.

A vasárnapok a kedvenceim. Reggelente mindig van egy nagy közös és iszonyatosan egészségtelen reggeli ausztrál módra, másnaposság ellen célozva. Tojásrántotta, angol sült virsli, gomba, hagyma, nyamm, volt-nincs fejfájás. És az egész nap chilles, a hétvégi alkalmi vendégek felszívódnak, viszont minden itt lakó itt hesszel a nappaliban, plusz ma kb egy hét óta először a nap is kisütött, life is good.

Tegnap kora délután egy filmművészetben jártas magyar srác elvitt minket a Kutya éji dalára. A filmet a nyolcvanas években rendezte Bódy Gábor, állítólag az egyik legtehetségesebb magyar rendező, aki sajnos nagyon fiatalon elhunyt. A 2,5 órás experimentális utazás a rendszerváltás előtti Magyarországba egy nap távlatából sokkal jobbnak tűnik, mint ott ülve, főleg, hogy a 4 magyaron kívül velünk volt egy belga srác meg egy lengyel lány, akik még nehezebben bírták a kiképzést. Utána hamar leültünk meginni egy sört, meg mégegyet, aminek az lett a vége, hogy hajnali 1-kor az egyik legnagyobb ausztrál klubban denszeltünk. Itthon persze egy legalább ennyire kész buli várt, természetesen legalább 3-4 ismeretlen arccal plusz Kris (a kiwi srác, akinek a helyére bekültöztem) is visszjött pár napra, de legalább volt kivel beszélgetni, amíg lefekvés-képes állapotba kerültem.

Most itt ülök a szobámban, teát iszogatva nézem a napsütést, és élvezem az életet.

Pontosan ennyi ideje vagyok itt. Nem mintha ez lett volna a nagy lélektani cél, vagy akármi. Egyszerűen csak most érzem azt, hogy megéri, és van is mit összegezni. Valószínűleg mindenki mást várna az én helyemben ettől az utazástól, és valószínűleg egyikőnknek se lenne igaza. Nekem nem volt.

Az önálló élet nem játék. Félre ne értse senki, nem vagyok csalódott. A dolgok nagy részét megkaptam, amiért jöttem, vagy legalább is meg fogom. Tényleg önállóan élek egy teljesen új környezetben, tényleg nem ismerek senkit két hónapnál régebben, satöbbi, de ha most engem kérdeztek, ez a kevésbé fontos oldala. Az igazi tanulság, hogy megtapasztalod a saját bőrödön, hogy milyen az élet igazából. Hát, nagyon valódi. És a valódi szemszögből nézve az új dolgok csak egy kis szelete az egész tapasztalatnak, az igazán megdöbbentő és ijesztő az egészben, hogy az egész régi életed, minden átértékelődik.

Én valószínűleg soha többet nem fogok tudni komolyan aggódni azok miatt a problémák miatt, amik mondjuk tavaly ilyenkor foglalkoztattak. Félre ne értsetek, akkor nagyon is valódinak és komolynak tűntek. De ha akár most valaki visszarántana az otthoni megszokott életembe, már akkor is tudnám, hogy akinek az a legnagyobb problémája, hogy hányast fog kapni egy szigorlaton vagy hogy megéri-e elmenteni a mellette fekvő lány telefonszámát, annak nincsenek problémái. Nem fogom most elmesélni, hogy milyen is az, amikor pennyket kell számolgatnod vagy folyamatosan frusztráltnak lenned, ha nincs állásod, akkor amiatt, ha van, akkor meg amiatt. Nem fogom elmesélni, mert nem lehet, ezt mindenkinek a saját bőrén kell, illetve kéne megtapasztalnia. És mit ne mondjak, igazság szerint nagyon sok barátomra és ismerősömre ráférne ez a tapasztalat.

Csak, hogy ne tűnjön teljesen depresszívnek ez a bejegyzés (mert nem az), ezért gyorsan hozzáteszem, hogy ma biztos lett, hogy meglesz a kutató állásom, elkezdtem újra part-time csapos munkát keresni karácsonyig, és jövő héten lehet már összejön egy-két djzés is. Így visszaolvasva kicsit keszekusza lett ez a post, de remélem át jött, az élet tényleg nem játék.

A halloween buli estéjén beköltözött hozzánk egy magyar srác meg egy lány, ismerősök ismerősei. Elég jól viselik, meg mi is őket, nem lesz ebből gond. Közben folyamatosan nézünk embereket a germánok szobájára. Persze az se biztos, hogy említettem, hogy van egy német pár a szomszéd házban, de most már mindegy, úgy sem lesznek sokáig. Darren helyén a két litván lány lakik, Johnnie is kiköltözik, Pault is kirakták. Igazság szerint kezdek a régebb óta itt lakók csoportjába tartozni. Folyamatosan változik a környezet, de megszokja az ember, hogy ne hosszútávú stabilitást keressen. Egyik estéről a másikra.

A szombati buli óta nem ittam alkoholt. Valószínűleg ez volt a leghosszabb időtartam, amióta Londonba jöttem, sőt, biztos. Ez persze nem is olyan nagy csoda, mivel most már ismét több, mint két hete nincs állásom. Sajnos úgy tűnik, nem olyan egyszerű magyarként klubot nyitni Camdenben, attól tartok, hogy még egy hosszabb ideig nem leszek rezides sehol, viszont nagyon jófej a srác, mert megígérte, hogy szervez egy-két fellépést Camdenbe. A kutatásos dolog haladgat előre, most egy ideig fedezni fogják a költségeimet, mint szállás, utazás, ilyesmi, aztán majd remélhetőleg rendes fizetésem is lesz. Emellett most elkezdtem segédápoló munkák után nézni, valószínűleg rövid úton fogok tudni találni egy megfelelőt. Tegnap befejeztem az animal licence kurzusomat, amihez kétszer 2,5 órát kellett utaznom Nyugat-Angliába, hogy egy zártláncú kamerahálózattal meg szuperbiztos beléptetőrendszerrel felszerelt farmon malacokat emelgessek.

Hazafelé a vonaton ülve rádöbbentem, hogy mennyire imádom ezt a helyet. Egész Anglia, de főleg London egyszerre nyugodt és gyönyörű, zsúfolt és intenzív, depresszív és sötét. Valami ilyesmi:

Életem első halloween partiján is túl vagyok. Ugyan nálunk otthon nem annyira szokás, de itt a Villasban minden évben van egy nagy buli október 31-én, nekem pedig ez volt az első házibulim mióta eljöttem Budapestről. A Facebook event már vagy egy hónapja megvan, de szombatig még csak 17 confirmed guest volt úgy, hogy most húszan lakunk itt, szóval kicsit sajnáltam, hogy csöndes lesz. Nem lett az.

Halloweenkor ugyebár alapfeltétel az őrült jelmez, én Joker lettem. Minimálköltségvetésű (smink, paróka, meg valami hülye ing, esetleg kalap), egyértelmű, és vicces. Persze, hogy mindenki szombat délelőtt ment el jelmezt szerezni és meg kell mondjam, nem volt kellemes a teletömött plázában fehér arcfestéket keresni, de megérte. A frissen felújított és kitakarított házat is feldíszítettük, faragtunk tököt, minden, ami kell. A buli maga a hátsó udvarban és a konyhákban zajlott leginkább, bár minden sarokban lehetett embereket találni. Megismerkedtem egy-két elég érdekes arccal és azt hiszem most kóstolhattam bele először a régi Villas-spiritbe. A buli második feléről kicsit homlyosak az emlékeim, de feltöltöttem pár fotót, hogy örvendjetek.

A vasárnapi agónia után most viszont megint a frusztráló munkanélküliség vizein evezgetek, remélhetőleg nem sokáig.

Animal (Scientific Procedures) Act 1986. Meglepő módon a mai napon 8 órát töltöttem ennek a gyönyörűségnek a tanulmányozásával. Na kezdjük előről.

Tegnap este a fiatal doki barátom a laborból megírta az animal licence kurzus helyét és idejét másfél évvel ezelőtt és javasolta, hogy próbáljak szerencsét a helyszínen ma. Reggel komoly nehézségek árán felkeltem, kilencre odamentem és röpke 10 perc alatt lezsíroztam, hogy ugyan nekem még februárra sincs igazi foglalásom a kurzusra, hadd foglaljam el egy beteget jelentett lánynak a helyét a modul 1-2-3-4-ben ma, holnap és holnapután. Ezek után kaptam egy kedves 300 oldalas textbookot és beültem 8 óra tömör darálásra a tudományos kutatásokban használt állatokra vonatkozó szabályozásokról.

Holnap és holnapután is reggel 9-től 5-ig ott kell lennem, valamint mindkét nap tesztvizsgáznom kell a hallottakból. Hogy miért is jó ez nekem? Azért, mert ugyan a labor vezetője megmondta, hogy próbáljak bejutni a kurzusra, de egyelőre nem volt teljesen elkötelezett az alkalmazásom mellett. Most viszont az ő asztalára fog megérkezni a kb 1000 fontos számla erről a kurzusról, amit miután kifizetett nyilván nem fog hagyni kárba veszni, azaz jó eséllyel van munkám. Persze ahhoz még egy-két aprócska akadályt át kell ugranom az egyetemi bürokráciában, de mit nekem, zöld hullámon vagyok.

Nem tudom, ti írtatok-e már valaha rendszeres webnaplót, de azt hiszem elég jól mutatja a feladatra való alkalmatlanságomat, hogy minden bejegyzést egy bocsánatkéréssel kell kezdjek. Nem véletlenül nem írok gyakrabban, de nem is azért, mert nem akarok. Egyszerűen írásban átadni a benyomásaimat nem könnyű és egyelőre elég végletesre sikerültek a posztjaim, azaz vagy az jött le, hogy gyakorlatilag koldusbotra jutottam vagy pedig, hogy színtiszta keleti kényelem az életem. Most mindenki megnyugodhat, egyik sem igaz.

Munka téren nem vagyok sokkal előrébb, mint 1,5 hete. A camdeni klub még mindig nem nyitott ki, viszont eléggé megbízom a magyar srácban, aki az új tulaj, szóval inkább az a kérdés, hogy neki sikerül-e újraindítani a helyet, mert ha igen, akkor nekem is lesz munkám. A labor-munka miatt találkoztam a projektet vezető nővel, akit szerintem sikerült meggyőznöm, hogy alkalmazzon, de az sem ilyen egyszerű, mert egyrészt muszáj rendes pályázatként kiírnia a pozíciót, másrészt nekem meg rövidtávon be kéne szereznem egy animal license nevű dolgot, amire a kurzusok viszont februárig tele vannak, azaz valakinek fentről kéne most megrángatni a szálakat.

Öröm volt viszont az ürömben, hogy a hétvégén itt volt a családom látogatóban. Péntek-szombat napközben együtt városnéztünk, komolyan mondom több dolgot láttam ez alatt a két nap alatt Londonból, mint az elmúlt 2 hónapban és ez tök jó volt. Az idősebbik tesóm beköltözött hozzánk a Villasba erre a három éjszakára és őszintén szólva tök jó volt kicsit megint együtt szórakozni, meg azt hiszem ő is jól érezte magát. Összességében tök jó volt újra látni őket és már várom a karácsonyt, hogy hazamehessek, de arra is rá kellett jönnöm, hogy az itteni életritmusom meg -módom nem kompatibilis hosszútávon az otthoni életemmel.

Most viszont hétfő van, új hét, én pedig eldöntöttem, hogy a kezembe veszem a dolgokat. Reggel elmentem futással egybekötött bevásárlásra, aztán délután végre rászántam magam egy hajvágásra. Harlesden, mint már említettem nagyrészt színes negyed és az afrikaiakról tudni kell, hogy nagyon sokat járnak fodrászhoz, a nők közt nem ritka, hogy minden nap elmennek beállíttatni a hajukat. Viszont hiába fodrászat minden harmadik kirakat, férfi, vagy legalább is unisex, nem afro hajstúdiót találni elég nehéz. Én végül egy jamaikai forászat mellett döntöttem, ahol egy óra alatt én voltam az egyetlen fehér bőrű vendég és az összes haj-magazinban 95%-ban afro frizurák voltak, ráadásul rá kellett jönnöm, hogy az igazi jamaikai fiatalok egyszerűen nem angolul beszélnek. A fodrász srác minden mondatát háromszor elismételte, mire elkezdtem megérteni, amikor egymással beszéltek abból pedig egy szerencsétlen szót sem sikerült elcsípnem. Összességében azért elégedett vagyok a formával, ahogy levágta és miután itthon megmostam és újra beállítottam már kifejezetten jó üzletnek tűnt az a tíz font. Kompromittáló fotók oldalt.

Holnap attól tartok még sportolni is elmegyek.

Bocsánatkéréssel tartozom. A múlt heti bejegyzésem óta nem írtam, pedig nagyon sok dolog történt, többek közt ezért sem, plusz nem akartam elkiabálni a dolgokat. Még mindig elkiabálható állapotban vannak, de most már tartozom ezzel.

Miután leírtam a vívódásaimat nektek, írtam egy emailt a tavalyi TDK témavezetőmnek illetve az egyik lánynak, aki ott dolgozott, de most már Londonban orvos egy ideje. Neveket direkt nem írok, mivel ismerhetitek őket. Egyrészt ki akartam kérni az ő véleményüket is, másrészt pedig a healthcare munkához kell két referance és náluk tökéletesebbet kívánni sem tudnék. A lány (doktornő, elnézést:) fél állasban dolgozik most klinkusként, másik félben pedig kutató a University Colalge London Institute of Neurology-nál és az utóbbi helyen, mint kiderült, lenne hely még egy medikus kéznek. A munka elég ideális, csak hétfő-kedd-szerda minden héten, bár akkor éjszakázás meg minden, és önmagában kétszer annyit fizet, mint a bar work. Ma találkoztam a lánnyal, nevezzük Dórinak, és körbevezetett a laborban, meg elmondta, hogy mit is csinálnak, aztán pedig segíthettem is neki egy kicsit szeletelni a malac-agyakat. A héten találkozom a főnökkel is és ha sikerült fundingot kerítenie a fizetésem mögé, nekem pedig sikerül meggyőznöm, hogy rám van szüksége, akkor rövid időn belül elkezdhetném.

Következő nap, csütörtökön felhívott egy magyar srác, aki véletlenül elolvasta a dj rezumémat, amit az egyik camdeni (!!!) dj-bárnak küldtem. Találkoztam vele pénteken, egy nagyon szimpatikus, fiatal magyar srác, aki már 1,5 éve itt pörög a londoni partiszervezésben és ezen a pénteken nyitnak ki újra egy helyet Camden közepén és elvileg én lehetnék a rezidens dj-jük. A klub régen r'n'b-hip-hop profilú volt és elég jól ment (pár hete állítólag Samuel L. Jackson partizott ott), most viszont kis profil-váltást szeretnének electrosabb meg dubsteppesebb írányba. A munka a péntek-szombat mellett legalább két hétközbeni estét jelentene és a nagy vonalakon kívül szabad kezem lenne a stílus-formálásban.

A helyzet az, hogy egy héttel ezelőtt nagyon elkeseredett voltam, most pedig a legjobb forgatókönyv egyenlő az álom-forgatókönyvvel és nem is olyan valószínűtlen, hogy valóra válik. Egy hete alig merek levegőt venni.

Nagy dilemmában vagyok, valószínűleg ezért is érzem naponta többször szükségét, hogy megosszam minél több emberrel az életemet. Talán ez lesz egyébként az eddigi legtanulságosabb post is egyben. Összegezzük tehát az elmúlt egy hónapot:

Nagy lelkesedéssel és szilárd(nak hitt) elhatározással jöttem Londonba, hogy kicsit kiszakadjak a komfort-zónámból, új embereket ismerjek meg és megtapasztaljam az életnek egy másik oldalát. Erre persze nem lehet felkészülni otthon a nappalidban, ezt utólag már jól látom. Az eredeti elhatározás szerint most egy évig nem is akarok hallani az orvosságról, elég lesz az elkövetkező 50 év belőle.

Egy hónapja küzdök a munkaerőpiacon a felszínen maradásért, legalább 50 darab, legnagyobbrészt fals információkat tartalmazó CV-t osztottam szét mire sikerült egy olyan munkahelyet találnom, ami se nincs jó környéken (Harlesden a gettó, lássuk be), se nem kellemes. Őszintén bevallom, nem szeretek itt dolgozni, mert gyakorlatilag senki sincs, akivel lenne bennünk bármi közös, a főnökömről pedig ne is beszéljünk, plusz még csak nem is tudok itt eleget dolgozni ahhoz, hogy rendesen eltartsam magam.

DJ-ként őszintén szólva nehezen hiszem, hogy megélnék, ha sikerül összehoznom 1-2 giget, akkor már büszke leszek magamra, mert játszottam Londonban. Persze most nekiállhatok újra bartender melót keresni valahol részmunkaidőben emellé, ezt még nem döntöttem el. Van azonban egy másik lehetőség is, az ún. healthcare assistant. Ez gyakorlatilag a segéd-nővérrel egyenlő, bár ne úgy képzeljétek, mint magyar viszonylatokban, itt a nővér gyakorlatilag egy szinten van az orvossal. Ehhez az asszisztensséghez nem kell különösebb kvalifikáció és én már elég sok időt töltöttem kórházakban plusz orvosnak készülök, tehát valószínűleg örömmel alkalmaznának. A munka maga feleannyira se embertelen, mint a csaposság, kétszer olyan jól van fizetve és ha valami ügynökségnek dolgozol, akkor ráadásul csak azokon a napokon, amikor te akarsz.

Ez tehát a dilemmám. Egyik oldalról azért jöttem Londonba, hogy olyan emberekkel találkozzam és olyan környezetben legyek, amit amúgy az orvosi karrieremmel elkerülnék, hogy kicsit megmártozzam a valódi életben. Másik oldalról viszont itt van nagyon sok arc a Villákban, akik bárokban dolgoznak meg építkezéseken és az nem kérdés, hogy ők mit tennének az én helyemben. Sőt, lássuk be, én elég béna bartender vagy szobafestő vagyok/lennék, ellenben egy klinikán elég otthonosan mozgok. A kérdés tehát hogy megéri-e végigszenvedni x hónapot egy olyan munkával, amit nem szeretek és nem vagyok benne jó, vagy inkább valami olyat csinálni, amiben jó vagyok és még van is miből jól éreznem magam. És akármilyen demagóg is volt ez az utolsó kérdés, én mégsem vagyok biztos a válaszban.

Danny is a prick. Ez a mondat az elmúlt egy héten nagyon sokszor hangzott el a Villákban és nem csak az én számból. Tényleg borzasztó természete van, ha nem vagy ír, akkor csak a savat kapod a nyakadba. Álljon itt a legutóbbi összetűzésünk illusztrációként:

Múlt héten dolgoztam péntek és szombat este is, majd hajnalban mondta, hogy vasárnap este is dolgozom. Mondtam, hogy jó, de mikortól. Erre Danny azt mondta, hogy nem tudja még, de majd felhív délután. Shonának a héten szülinapja volt és Carl pedig hétfőn hazautazott, szóval vasárnap nagy BBQ volt, aztán ment mindenki meccset nézni meg miegymás, én viszont otthon maradtam várva Danny hívását. Az esti műszak általában 6-tól kezdődik, szóval gondoltam, hogyha dolgozom vasárnap, biztos felhívna 5-ig. Nem hívott. Darren és a barátnője pont ekkor indultak el találkozni Darren tesójával, így hát velük tartottam. Jól éreztük magunkat, söröztünk meg ami kell, amikor is 7:10-kor felhív Danny, hogy 8-tól dolgozom. Igazából oda tudtam volna érni 8-ra persze erősen illuminálva, de őszintén nem vagyok a szolgája, hogy háromnegyed órával a műszakom előtt hívjon, szóval mondtam neki, hog bocs, de nem tudok odaérni, mert túl messze vagyok.

Hétfőn bementem megbeszélni velem a beosztásomat, főleg az ilyen helyzetek elkerülése végett, meg amúgy is elég nehéz úgy tervezni a hetem, hogy nem tudom mikor dolgozom. Nem gondolom, hogy bocsánatkéréssel tartoznék a vasárnap este miatt, de Danny az a fajta ember, aki nem képes feldolgozni a saját hibáit, azt pedig még kevésbé viseli el, ha ezt más közli vele, főleg ha az történetesen én vagyok. Mindenesetre közölte, hogy nekem ott nincs beosztásom, mert még csak kezdő pultos vagyok és majd ő felhív, ha dolgozom. Azóta nem hívott.

Egyre tisztábban látom, hogy kizárt, hogy itt dolgozzak az elkövetkező 8 hónapban, ezért elkezdtem más kereseti lehetőség után nézni. Megjöttek a CD-im Budapestről és beszéletem Conorral, az ír sráccal, aki DJ-zik és most az a terv, hogy összehozzak valahol egy-két bulit magamnak, aztán majd meglátjuk hogysmint lesz.

Még kedden mondtam Dannynek, hogy szerdán nem fogom tudni a délelőtti műszakot vállalni, mert 11:30-kor Camdenben kell lennem a National Insurance Number interjúm miatt. A National Insurance olyasmi, mint a TB, csak az egészségbiztosítást nem tartalmazza. Mindenkinek, aki itt vállal munkát kell egy ilyen és ez alapján fizeted be az adódat. Van csomó munkahely, ahova jelentkeztem és előfeltétel volt, hogy legyen ilyen számod, ezért még 2 hete felhívtam egy számot és bejelentkeztem egy interjúra, ahol elvileg elbeszélgetnek veled a munkavállalási szándékaidról, aztán kapsz egy ilyen számot.

Camden ide normálisan 20-25 perc, ezért olyan 10:50 körül el is indultam itthonról. A következő fél órát az állomáson töltöttem, minden vonat Camden felé késett, és amelyik meg is jött, az bejelentette, hogy nem megy el addig, ameddig én szeretném. Fogok írni egy panaszlevelet az LKV-nak, hogy miért is került £ 2.20-ba az, hogy fél órát egy állomáson álltam. Valójában annyira nem voltam letörve, mert a Royal Oakban készpénzben kapom a fizetésemet, amiből értelemszerűen nem adózom, szóval ha ők nem fognak keresni, akkor én sem fogom erőltetni a témát.

Tegnap esti műszakom volt Cathleennel ketten, egész jó volt főleg, hogy egyszercsak megjelent a Wahaka focicsapata megünnepelni, hogy elverték valamelyik másik étterem focicsapatát. FYI a Wahaka az a mexikói étterem, ahova még 2 hete az első közt jelentkeztem, de enm hívtak vissza. Most dumáltam az egyik sráccal, aki erőltette, hogy mindenképp próbálkozzak újra, mert  csinálom, amit csinálok. Danny nincs ezen a véleményem, most már mindkettőnkkel keményebb hangnemre váltott és kegyetlenül a fejünkhöz vágja, ha valami nem tetszik. Igazság szerint nem mindig van igaza szerintem, de tényleg nagyon rég óta csinálja ezt. Azt mondják, hogyha odafigyelsz és azt csinálod, amit mond, akkor pár éven belül saját pubot nyithatsz. Ez nem szerepel a hosszútávú terveim közt, de egyelőre örülök, hogy valaki fizet azért, hogy tanuljak. Sajnos egyelőre nem kapok elég órát, ami hosszútávon kissé megnehezítené a megélhetésem, szóval minél hamarabb fizetés-kiegészítés után kell néznem.

Speaking of which, tegnap csináltam egy másik mixet is, de ezt már tényleg csak a felkészültebbeknek ajánlom, igazi London-esszencia.

Vasárnap megkaptam az első fizetésemet. Rögtön kettőt is, az egyiket a rugby-estéért, a másikat meg a péntek-szombatért a mostani munkahelyemen. Ennek örömére 7 után, mikor befejeztem a műszakomat rögtön ittunk egy kört, aztán hazamentünk vacsizni, én viszont még visszamentem olyan 10 körül megnézni, hogy mi a helyzet. Áldom az eszem, amiért csak 20 fontot vittem magammal a fizumból, mert amikor reggel felébredtem csak 60 penny volt a tárcámban. Ha az emlékeim nem csalnak, ami egyébként nem valószínű, akkor berúgtunk picit. Ezt főleg az alapján feltételezem, hogy hétfőn délben egy baltával a homloklebenyemben ébredtem.

Hétfőn szabadnapom volt, szóval egy ideig csak szenvedtem az ágyamban, aztán a kanapén, aztán az ebédlőnél. Délután összeszedtem az erőmet és leültem összerakni egy rövid promo-party-mixet, ugyanis elvileg a héten megérkeznek a dj cuccaim és akkor mindenképp szeretnék valami fizetés-kiegészítés után nézni.

Ma a reggeli műszakot csináltam, mostmár egyedül. Őszintén szólva rohadt unalmas 11-6-ig ott állni a pult mögött, miközben semmi nem történik, ugyanazok az arcok isszák ugyanazt (a legolcsóbbat) és igazából olyan sok mindent nem is szeretnék velük megbeszélni. Akárhogy is, legalább van mit ennem.

UPDATE: Feltöltöttem a minimixet a GNT oldalra, szóval ti is meghallgathatjátok itt.

Este 7-től kezdődött tegnap az első rendes műszakom a közelünkben lévő Royal Oak nevű ír pubban. A pultban rajtam kívül még két lány volt, Loreen a tapasztaltabb, a tulaj Danny lánya, akinek az volt a dolga, hogy mindket betanítson Cathleennel. Cathleen egy nagyon helyes szőke lány, egy évvel fiatalabb, mint én és borzasztóan félt az elején, mert ő most állt először pult mögött.

A péntek este szerintem az egyik legjobb műszak. Délután 3-kor vége van a tanításnak és ezután szó szerint a teljes tanári kar átvonul a legközelebbi pubba, hogy kieresszék a gőzt. A legviccesebb az egészben pedig az volt, hogy én voltam az egyetlen a pultban, akit nem tanítottak a jelenlévő pedagógusok. Cathleen nagyon zavarban is volt emiatt főleg, hogy nagyon látszott, hogy ez az első műszakja, a tanárok pedig készségesen és kedvesen okítgatták a sörcsapolás és az alapfokú matematika rejtelmeire.

Elvileg fél 2-kor zártunk, a tanári kar addigra már csatak részeg volt, meg a jelenlévők többsége is. Mi hárman akkor kitöltöttük a saját italainkat és kiosontunk a pultból. Már egy órája ott volt Cathleen két haverja is, Robin és Garry, velük össze is ismerkedtem, jó arcok és persze tősgyökeres angolok, szóval azt hiszem elég jövedelmező lenne, ha ezentúl eljárnék velük ide-oda, biztos jobban ismerik Londont, mint a Lonely Planet, főleg éjszaka. Ezután bezártuk az ajtókat, bent maradtunk vagy 10-en, akikkel viszont háromnegyed 5-ig tartott a backstage-party. Itthon még összefutottam Tegannel és Timmel, akikkel megittunk még egy sört, aztán fél 6-kor takarodót fújtunk.

Ma reggeli/ebéd után életemben először rögbiztem. Darrennel ketten voltunk Johnny és Kevin ellen, akik mindketten írek, persze kikaptunk, de király volt. Ma megint 7-től dolgozom zárásig, remélem legalább ilyen jó lesz.

Egyre derűsebb az ég a londoni munkaerőpiacon. Jelen pillanatban 95%-os bizonyossággal ki tudom jelenteni, hogy van munkám. Hétfő délután először elmentem egy interjúra egy 5 csillagos hotelbe, ahol egyébként meg mernék esküdni, hogy nem hagytam CV-t, mert emlékszem, hogy bementem és olyan fancy volt minden, hogy rögtön ki is akartam jönni. Mindenesetre szimpatikus volt az olasz bárfőnök, kellett neki egy ember hosszútávra (eléggé húzta a száját, amikor mondtam, hogy csak egy évre jöttem), aki reggel kinyitja a bárt 9-fél 10 fele. Napi 8,5 óra, heti 5 nap, minimálbér, amiből még adóznod is kell, plusz vennem kellett volna valami fekete bőr cipőt, meg kiszednem a piercingem, szóval a második interjúra már nem mentem el.

Kedden délelőtt megnéztük az Indián kívüli világ legnagyobb hindu templomát, ami 25 perc gyaloglásra van, egészen lenyűgöző volt. Délután Camdenben próbáltam szerencsét ismét és megint rájöttem, hogy ott szeretnék leginkább dolgozni. Tele van punkokkal, de ne úgy képzeljétek, mint Budapesten az Örsön a koraérett csöveseket, itt mindenki hülye ruhákba öltözik és még hülyébb színre festi a hülye haját, tehát igazi felüdülés a belvárosi öltönyös paprikajancsikhoz képest. Sajnos innen nem hívtak vissza, pedig még közel is van.

Szerdán megtettem azt, amit már 2 hete meg kellett volna: feltettem a hirdetésemet a Gumtree-re. Kb. fél óra múlva el kezdett csörögni a telefonom és 1 óráig abba se hagyta. Csomó ajálatot utasítottam vissza, mert túl messze voltak és párra igent mondtam. Igazából kevés kényelmesebb dolog van, mint ülni és várni, hogy munkát ajánljanak, csak jól kell tudni hozzá hazudni, de higyjétek el, azt az elmúlt 2 hétben tökéletesen megtanultam.

Tegnap volt egy interjúm délben egy pubban az egyik közeli vonatállomáson. A manager nagyon szimpatikus volt és 10 perc beszélgetés után enyém is volt a munka. A hátránya, hogy utazni kell hozzá, ha reggeles vagy, akkor 7-re kell menni, és minimálbér adóval. Délután volt egy próba műszakom az egyik centrumban lévő pubban. Az ott töltött 1,5 órámról egy külön postot írhatnék, a lényeg, hogy én olyan undorító, kizsákmányoló, agresszív és alkoholista managerrel még életemben nem találkoztam. Hála az égnek addigra már tudtam, hogy egy munkám biztos van, ezért csak nevettem rajta egy ideig, aztán vettem a kalapom.

Este viszont leugrottam a helyre, ahol Shona dolgozott és csak 5 percre van. Danny, a főnök hatalmas karakter, nem kezdett el hadoválni az excellent costumer service-ről, az első kérdése ez volt: Can you fight? Mondtam, hogy persze, mondta, hogy akkor nem lesz itt gond. Amikor akartam neki adni egy CV-t, mondta, hogy elvből nem néz CV-ket, mert tele vannak hazugsággal. Milyen igaz:) Lényeg a lényeg, ma délelőtt volt egy próba/kiképző műszakom és este megyek egy rendesre. Ha tud nekem full-time munkát adni, azaz heti 40 órát legalább, akkor vége a munkakeresésnek, legalább is egy időre.

Megvolt az első rendes, fizetett műszakom Londonban.

Szombaton, tanulva a péntek estéből elmentem venni egy fekete inget meg egy waiter's friendet, ami kb egy dugóhúzó-sörnyitó cucc és minden pincérnek meg bartendernek kell egy, de az utóbbit képtelen voltam beszerezni. Közben viszont felhívott Tegan, az egyik lány a házból, hogy van-e kedvem vasárnap dolgozni egy műszakot az ír pubban, ahol ő is dolgozik. Lesz valami ír rugby meccs, és kell egy plusz ember. Természetesen igent mondtam.

Az a szabályom van már egy hete, hogy addig nem megyek bulizni, amíg nincs munkám. Szombat este viszont a többiek átmentek egy közeli pubba, és gondoltam ez nem számít szórakozásnak, plusz másnap elvileg pénzt keresek. Megittunk ott pár sört, meg aztán itthon még kétszer annyit, majd éjfél előtt Vytas, a litván srác mondta, hogy lepjük meg a barátnőjét, aki most végez egy pubban. Oda is mentünk, szegény Shona arcán azonban inkább a kétségbeesés tükröződött, tekintve, hogy reggel 11-től melózott fél 1-ig. Ott már épp zártak is, ezért kitalálták, hogy menjünk át Tegan helyére, az nyitva van. A Father Ted's egy tipikus ír pub, ahol hajnali 1 fele erősen illuminált állapotban sikerült bemutatkoznom a leendő munkaadómnak, akinél 12 óra múlva kezdtem.

Vasárnap reggel volt az első másnapos ébredésem londoni ittlétem óta, délutánig csak fel-alá császkáltam a házban, aztán elindultam pénzt keresni. Amikor odaértem, kb 20 perccel 3 előtt, már akkor félig volt a hely (szombat este negyedennyien se voltunk), zöld meg piros csíkos mezekbe öltözött arcokkal. A két pultos lány, akivel dolgoztam hál'istennek már tudták a járást és kedvesen kisegítettek, ha nem tudtam valamit. A legtöbb bajom az ír acentussal volt, mert az elején beletelt egy órába, mire hozzászoktam, de aztán elkezdtek berúgni, és onnanól még rosszabb lett. Este 8-kor konkrétan nem egy olyan ír bácsi volt, akihez tolmács kellett, de nem csak nekem. A hely nagyon hamar tele lett és 4-6-ig egy levegővételnyi szünet se volt. Amúgy nagyon hangulatos volt az egész, mindenféle korosztály a 70 éves nagypapától kezdve, a 25 éves hottien át, a 3 éves gyerekig, de mindegyikből ugyanaz a sajátos ír atmoszféra sugárzott. Összességében nagyon élveztem a munkát, persze eléggé elfáradtam, de megérte, főleg, hogy John, a manager azt mondta, hogy szívesen látna itt máskor is.

Vigyázz munkaerőpiac, jövök!

Még mindig nincs munkám, de már nem is feszülök miatta. Tegnap tényleg nagyon pissed voltam, mert egész nap fel-alá rohangáltam a városban, délelőtt a Covent Garden környékén szívíztem, hazajöttem ebédelni, aztán jelentkeztem vagy 15 munkára neten, majd délután el akartam menni a Brick Lane-re munkát keresni, de először eltévedtem (megint:), aztán amikor odaértem rájöttem, hogy ez nappal is egy órára van, éjjel pedig inkább 1,5, szóval no way, hogy itt dolgozzak. Ezért átmentem Camdenbe, ahol a tényleg kúl arcok vannak, de addigra meg már késő volt, a pubok meg a bárok kezdtek megtelni, és igazából egy busy barhoz odamenni, hogy munkát keresel nem túl jó belépő. Szóval este fáradtan és frusztráltam értem haza, tényleg, nem voltam jól.

Ma reggel viszont láttam, hogy írt egy hely, ahova tegnap neten jelentkeztem, hogy interjú 11-től 4-ig és várnak. Odaértem kicsit 11 előtt, ahogy kell, a manager jó arc volt, kérdezgetett mindenféléről, magamról, meg a tapasztalataimról (sic!), és az előző interjúm óta lettem olyan magabiztos, hogy sikerüljön meggyőznöm, hogy én vagyok az embere. Mondta is, hogy király, jöjjek vissza 5-re, csinálunk egy próba műszakot. Vissza is mentem, de azonnal realizáltam, hogy milyen hihetetlenül amatőr is vagyok.

Volt még rajtam kívül két friss hús a pultban, meg vagy 5 rendes bartender, de a többiek mind vérprofik voltak. Először is fekete ingben jöttek, míg én csíkosban, ami helyett gyorsan kaptam egy fekete pólót. A másik, hogy kb. 5 perc alatt elmondta a csávó, hogy mi merre van, aztán bumm bele a mélyvízbe. Valószínűleg már a második vásárlómnál elástam magam, akitől több pénzt vettem el, mint kellett volna, és ő észrevette:) Igazából ezt mindenki elbaszta volna, mivel itt van egy ilyen tilt nevű dolog, ami nem nagyon van otthon. Az a lényeg, hogy mindent, amit kiadsz, be kell írnod, hogy a raktár is rendbe legyen, és a gép megmondja, hogy mennyibe kerül minden. Na, én valószínűleg elbasztam a beírást valahol, mert amikor a manager újra beírta 5 fonttal kevesebb jött ki. A sorsom valószínűleg akkor pecsételődött meg véglegesen, amikor a tulajdonos asszony elment mellettem, majd megkérdezte a managert, hogy ez a srác tényleg itt fog-e dolgozni, és közben úgy nézett rám, mint hogyha legalábbis meztelen lennék.

De most nem vagyok frusztrált egyáltalán. Sajnálom, hogy nem jött össze, de legközelebb majd össze fog, és csak addig voltam letört, amíg haza nem értem. Most látom csak igazából, hogy milyen hihetetlen, eszméletlen szerencsém volt, hogy megtaláltam ezt a házat. Hogyha egyedül laknék, vagy valami szürke, egyhangú társaságban, akkor sokkal hamarabb feladnám. De így, soha. Utolsó pennimig kitartok.

Tegnap a metrón hazafelé láttam valami újságnak a címoldalán, hogy Nagy-Britannia 15 éve nem látott ilyen munkanélküliséget. Nekem mondjátok? Ez a hét már kizárólag a rendes munkakeresésről szólt és egyelőre távolról sem mondható sikeresnek. A CV-m gyakorlatilag napról napra bővül, most már több mint 6 hónap pultos tapasztalatom van aszerint. Úgy tűnik, hogy ez a szint kellett ahhoz, hogy legalább valaki visszahívjon interjúra, ami tegnap este volt az egyik nagy belvárosi klubban.

Tudjátok, minden nagyvárosban a turista negyedben van elég sok ezekből a nagyon fancy, nagyon drága, de amúgy teljesen 12-egy-tucat klubokból. Na, a Metra Club is ilyen, ahova tegnap 7:30 kellett interjúra mennem. Azt már megtanultam itt a srácoktól, hogy interjúra mindig legalább 15-20 perccel korábban kell menni, szóval negyed 8-ra ott voltam. Lent vártam egy 5 percet a manager csajszira, akivel aztán tök jól elbeszélgettünk a CV-mről, megnyugtattam, hogy profi mixer is vagyok, nem csak hihetetlenül tapasztalt csapos, meg minden. A végén mondta, hogy még beszélnie kell több jelentkezővel, de aztán tegnap vagy ma hívni fog. Igazából, ha akart volna, ott helyben felvehetett volna, szóval nem nagyon számítok a hívására, eddig nem is keresett.

Ma eldöntöttem, hogy elkezdek pubok helyett inkább kluboknál próbálkozni, amik késő délután nyitnak, olyasmi helyeken, ahova amúgy is érdemes lejárni, mert történnek dolgok. Ma megcélzom a Brick Lane-t a felturbózott CV-mel, hátha. Nagyon jó lenne még ezen a héten munkát találni, ha nem, akkor lehet kénytelen leszek átnyergelni a pincér-vonalra, mert annak Darren tényleg fullosan ki tud képezni. Mondjuk mostanra így is megtanultam már vagy 50 standard koktél elkészítését...

Lassan kezdek hozzászokni az itteni dolgokhoz. Tegnap jött el először a pillanat, hogy ruhát kelljen mosnom, és őszintén szólva nagyon pozitívan csalódtam, amikor kiderült, hogy ezen a roncstelepen nem csak menő, új, digitális mosógép van (Hajdu, mi?:), hanem szárítógép is. Miközben a ruháim tisztultak, én megejtettem az utolsó ecsetvonásokat a CV-men, többek közt hozzáadtam egy-két barátom telefonszámát referenciaként, meg ilyesmi. Ezután leugrottam egy internet kávézóba, ott kinyomtattam őket, és vagy hat példánnyal a hónom alatt elindultam munkát vadászni.

Délután háromig egyik helyről sem hívtak vissza, szóval gondoltam elmegyek a Westfield Centerbe, ahol a mexikói hely van, ott úgy is van sok étterem, és ott próbálkozom. Felhívtam a mexikóiakat, de a manager mondta, hogy van egy halom CV-jük, szóval ha akarnak, majd hívnak. Habizti hívnak, mi. Bementem viszont sok más helyre, volt, ahol konkrétan épp bartendert keresnek, szóval nem rosszak az esélyeim.

Este átugrottam a Sütiékhez, persze odafele megint kavarodás volt a buszokkal, szóval majdnem másfél óra volt az amúgy 25 perces út. Ha ez így megy tovább, egy hónapon belül akár elmehetek majd taxizni is, úgy fogom ismerni a várost. Sütinek ez volt gyakorlatilag az utolsó rendes estéje Londonban, szerda reggel utazik Cardiffba, szóval ott voltunk náluk, iszogattunk meg chilleltünk a mexikói, a kolumbiai, meg egy szlovák csajjal öten. No stress.

Tegnap nem volt alkalmam írni, majd elárulom, hogy miért, szóval így most egy kétnapos poszt sikeredett. A szombat elég lightosan indult, amikor felkeltem, Shawna, egy ausztrál lány, a pasija, Vytas, aki litván, meg Darren épp szórólapokat szórni indultak, gondoltam csatlakozom. Igazából elég szervezetlen volt az egész, és nem is szórólapok voltak, hanem ilyen hirdetések, amit bedobsz az ajtó levélnyílásán, szóval elég hosszadalmas, Darrennel hamar meguntuk, és hazajöttünk. Délután mindenki csak hesszelt a ház körül, csináltam valami basic kínait wokban, elég király lett. Este a többség valami svéd bárba ment, aztán Kris éttermébe, ahol séf, utána meg Camdenbe.

Én úgy döntöttem, inkább a Süti utolsó londoni szombatjához csatlakozom, szóval olyan fél 7 körülre átmentem hozzájuk, ittunk pár cidert, bekevertünk valami izmos vodka-áfonya vagy valami hasonló koktélt, és elindultunk. Négyen voltunk az este egy mexikó meg egy kolumbiai csajjal, a Süti lakótársaival, szimpatikus lányok és jó velük partizni. Voltunk egy helyen a Brick Lane-en, ami kb egy ilyen alterebb parti-utca, a két csajt előreküldtük a cuccaik nélkül, akik beadták, hogy nincs se pénzük se semmijük, de partizni akarnak, persze, hogy bementek ingyen. Mi ketten kifizettük az 5-5 fontot, de a biztonságiaknak gyanús volt a két női táska a vállunkon, megtalálták benne a csajok igazolványát, és elkezdtek tesztelni. Én csak a keresztnevét tudtam az én táskám tulajdonosának, de a Süti megmondta a vezetéknevét, mire a csávó kérdezte, hogy hogy-hogy nem tudom a saját barátnőm nevét. Mondtam, hogy csak egyéjszakás barátnő, mire vállonveregetett és beengedett. A buli elég jó volt, hajnalban értük hozzájuk vissza, szokás szerint eléggé készen.

Vasárnap reggel meg volt beszélve, hogy tartunk egy nagy ház-megbeszélést, ezért totál kómásan beállítottam negyed 12-kor, de a többiek is csak akkor ébredeztek. Az volt a lényeg, hogy kicsit helyre akarják pofozni a házat, hogy valami hosszútávon is vállalható módon nézzen ki, de a landlord azt mondta, hogy csak akkor cseréli ki a padlószőnyeget, ha kifestünk előtte, szóval déltől 3-ig festettünk, tök nagy élmény volt látni, hogy hogy változik a ház a kezünk alatt. Fel fogok tölteni pár képet a két ház-félről, hogy lássátok a különbséget. Ezután volt egy hatalmas BBQ Kris szülinapja alkalmából, majd fél 7-re átmentünk egy Red Back Tavern nevű helyre, ahol vasárnap 6-8-ig tíz fontért annyit iszol, amennyit bírsz. Én a másfél óra alatt valami 7 J.D.-kóláig jutottam, és mivel közben az egyik srác a kb. 4 fontot érő kalapját elpasszolta valami arcnak 70 fontért, úgy döntöttünk, irány Camden.

Igazából rossz döntés volt, vasárnap este Camden se ugyanaz, mint szombaton. Voltunk pár pubban, Kris meg a barátnője teljesen eláztak, aztán mi Twimmel úgy döntöttünk, irány haza. Jött is a busz, én fellszálltam, de Twim még el kezdett mindenkit ölelgetni, a busz meg elment. Fogalmam nem volt, hogy hol vagyok, merre kéne mennem, szóval igen, 5 nap alatt sikerült elvesznem a londoni éjszakában. Több, mint egy órával és négy busszal később értem haza, de a vicces az volt, hogy Twim is akkor érkezett meg, ő csak gyalogolt vagy fél órát valami random irányba, aztán fogott egy taxit. Összességében azért megérte az este.

Az első péntekem Londonban. És olyan másnapos vagyok már reggel, hogy csak na. Süti előző este végig esküdözött, hogy a cidertől, amit ittunk, nem lehetsz másnapos. Hát, úgy tűnik 7 pint cider meg egy feles után igen. Dél körül másztam el tőlük, felzombultam valami buszra, és olyan egy óra körül már itthon voltam. Egy zuhany meg egy tál műzli eperjoghurttal helyretett, és akkor realizálódott bennem, hogy miért is aggódtam előző este a túlságos berúgástól.

Van egy srác a házban, Darren, angol gyerek, és pincérként dolgozik az egyik éttermben a Sohoban. Már első este mondta, hogyha pincér meló kell, akkor tud segíteni. Én a pultozást az idei gólatábor óta sokkal jobban preferálom, de csütörtökön azt mondta, hogy a helyen, ahol dolgozik éppen nagyon keresnek bartendert, s hogy pénteken megy dolgozni, és menjek be majd a CV-mel. Itthon kiderült, hogy mégse ment dolgozni, mert előző napra szabadnapot kért, hogy elmehessen a klinikára, viszont egy hatalmas szívás-nyom éktelenkedik a nyakán, amit nehéz lenne az egészségügyi ellátás nehézségeivel magyarázni. Viszont azt javasolta, hogy menjek be a helyre egyedül, és adjam elő magam. Adott egy másik címet is, ahol régebben dolgozott, és ott most szintén staffot keresnek.

Először a Soho-ban lévő helyre mentem. Igazából duplán hálás lehetek Darrennek, mert nemcsak a helyeket mondta meg, hanem pár alapszabályt is, pl hogy étterembe csak délután 4-6-ig lehet menni, meg ilyesmi. Szóval bementem, és mondtam a pultosnak, hogy a managerrel szeretnék beszélni. Ott ült a pasas, előadtam neki egy kissé kiegészített változatát az eddigi pultosi karrieremnek, és próbáltam magabiztosnak tűnni. A gond az, hogy azt azért nem mertem behazudni, hogy profi mixer vagyok, pedig ők valami koktélos gyereket keresnek, de azt mondta, hogy majd hívnak, és megbeszélünk valami 3 órás próba-műszakot. Meglátjuk.

A másik sokkal jobban ment, egy mexikói étterem európa legnagyobb bevásárlóközpontjában. Az ottani manager sokkal szimpatikusabb volt, leült velem, és végigkérdezgette a félig hamis CV-m részleteit, meg hogy mikor tudnék dolgozni, stb. Ha ők visszahívnak hétfőn, az sokkal királyabb lesz, mert vagy itt dolgoznék, vagy a leggazdagabb üzleti negyedben nyíló új éttermükben.

Ezután délután Darrennel meg egy lengyel sráccal, Peterrel dumáltunk, aztán pedig kocsival átugrottunk a szomszéd negyedbe, ahol Darren felnőtt egy villám-meetingre egy feka haverjával. Egyábként ennek a srácnak is egy elég kemény élettörténete van, majd egyszer leírom. Este mindenki vagy nagyon részeg volt már, mert délelőtt 10-től ivott (Darren), vagy másnapos volt még mindig (én), szóval semmi extrát nem csináltunk, csak filmeket néztünk meg dumáltunk egy kis Zelda társaságában, aztán mindenki ment aludni.

Az erős felütés utáni reggel nem ment éppen olajozottan. A szobatársam, Twim, vagy valami hasonló, egy ausztrál srác, na neki 9-re kellett dolgoznia menni. Az emlékeim kissé homályosak, de körülbelül 8-tól 5 percenként nyomkodta le az ébresztőjét egészen 8:45-ig. Miután gyenge késéssel elment otthonról, gondoltam már nem fekszem vissza, hanem elmentem felfedezni a környéket.

Brent, az a kerület, ahol lakom, illetve Harlesden elég szép, külváros-belváros-kertváros határán van. Mindenféle náció lakik erre fele, de az egyik angol srác szerint azért jó, mert egyenlően oszlanak meg. Akkor van gond, ha mondjuk egy indiaiakkal teli kerületben laksz gyakorlatilag egyedüli fehérként. Mindenesetre délután 2-ig jártam a környéket, vettem egy itteni SIM-kártyát egy fontért, váltottam pénzt, voltam a Job Centerben, ami teljesen fölösleges volt, valamint kiderült, hogy csak akkor lehet bankszámlám, ha már van munkám is hozzá, vagy azt kell hazudnom, hogy a szüleim fognak ellátni. És megettem életem első fish&chipsét, ami szar volt.

Amikor hazaértem, páran még csak akkor másztak ki a szobájukból, és szinte mindenkinek az első mondtata az volt hozzám, hogy az a Vilmos kemény egy pia. Nem gondoltam, hogy ennyire papírból vannak, hiszen fél literre voltunk előző este 6-an, vagy 7-en. Valószínűleg azért ütött nekik egyébként így, mert nincsenek hozzászokva, az egyik ausztrál srác mondta, hogy ő pl. nem vesz Jack Danielst már, mert simán le tud húzni egy üveget, és alig érzi.

Este találkoztam a Sütivel, egy magyar haverommal, aki épp az izlandi haverját búcsúztatta. Hármasban elmentünk egy-két pubba, dumáltunk, aztán az off-licenceben is piáltunk, végül pedig bekeveredtünk valami bár-klub-szerűségbe, ami aznap este ingyen volt. Bent még ittunk, meg táncoltunk, szóval jó este volt, csak fogalmam nem volt, hogy hogyan tudok én hazakeveredni hajnali 2-kor, de hálistennek tudtam a Sütiéknél aludni, szóval olyan három magasságában egy tök ismeretlen városrészben egy felfújható matracon hajtottam a fejem nyugovóra.

Elnezest, ha ez egy hosszu post lesz, de a tegnapi nap eleg esemenydusra sikerult. Valojaban, ha jobban belegondolok, csalodott is lettem volna, ha nem lettem volna reszese valami ehhez hasonlo esemenysornak. Mar az aprohirdetes utan is gyanus volt, hogy nem lesz itt minden teljesen olajozott, na de ne szaladjunk a dolgok elebe.

Az elso hibat ott kovettem el, hogy elfelejtettem szamitasba venni az idoeltolodast, es ezert azt hittem, hogy a 3 oras repulout alig lesz 2 ora. Ezutan leszalltam a Luton repteren, ahol konkretan kulon buszjarat van a repter kulonbozo reszei kozt, olyan buszokkal, amik utan meg Demszky Gabor is megnyalna a tiz ujjat. Es ez egy gyenge fapados repter amugy. Akkor szartam be, amikor a busz, ami atvisz a vonatallomasra, elindult a szembe savban, es beletelt par masodpercbe, hogy megertsem, miert is megy mindenki rosszul. Amugy a balkezes kozlekedest azota se szoktam meg, ma reggel is majdnem elutottek idefele jovet.

A King's Cross es a St. Pancras ket egybekotott allomas a centrumban, ahova minden jarmu jon es megy, es tele van emberrel. En, a szerencsetlen kelet-europai ket hatalmas csomaggal probalom atszerencsetlenkedni magam az egesznek a masik oldalara, kepzelhetitek, milyen volt. Onnan elvileg 2 metroval el lehet erni a hazat, ahova keszultem. Na, az meg sokkal kemenyebb volt a cuccokkal. Az elso metrora komoly lokdosodes aran meg sikerult felszallnom, de a csatlakozasnal mar eselytelen voltam, gondoltam varok megegyet. Csakhogy az kimaradt a szamitasbol, hogy aznap lesz az angol-horvat VB selejtezo, es a horvat szurkolok 80%-a azzal metroval akar utazni, mint en. Innen egy kellemesen alkoholgozos fel orat toltottem el szomszedjaink tarsasagaban, tenyleg szimpatikusak voltak, es meg voltak gyozodve rola, hogy elverik a szaros angolokat. 5-1-re kikaptak.

Mar volt vagy este 7, mire megtalatam a hazat, eleg kimerult is voltam, szoval remeltem innentol minden zsiros lesz. A kopogasomra egy Karl nevu srac nyitott ajtot, akinek fogalma nem volt, hogy ki vagyok, es mit keresek ott, de kedves volt, es beengedett. A haz egyebkent egy tipikus angol ikerhaz, aminek mindket fele ugyanaze az arce, es mint kesobb kiderult, '96 ota funkcionalnak egy ilyen eleg sajatos, kommuna-szeru letesitmenykent. Bent volt meg par arc, persze egyikojuk se tudott rola, hogy ma uj lakotars koltozne be, en pedig hiaba hivatkoztam az egyetlen emberre, akit ismertem, valamiert senkinek nem volt meg Krisnek meg a szama sem. Karl fel is vetette, hogy jojjek vissza holnap, akkor tuti ott lesz Kris is. Amikor vazoltam neki a helyzetemet, akkor picit elcsodalkozott, de mondta, hogy nem gond, lesz hol aludnom. Megnyugtato.

Nemsokara befutott meg tobb arc, es aztan vegul Kris is megerkezett. Kiderult, hogy az o szobajaba fogok koltozni, o meg valahova mashova. A szobarol is, meg mindenrol, csinalok majd kepeket, elvileg lesz hetvegetol net a hazban is, addig marad a net cafe. Ezek utan Krissel kimentunk az ejjel-nappaliba sorert, ahol feny derult egy szamomra regi rejtelyre. Azert mondjak az angolszasz filmekben mindig, hogy 6-pack, mert a boltokan olyan akciok vannak, hogy 6 doboz sort x-ert. En felpakoltam 6 doboz Kronenburgot 5 fontert, ami nem is olyan veszes. Otthon felpattant a kis Vilmos is, amit hoztam ajandekba (meg hatra van egy literes Unicum), el is fogyott, pedig mindenki ment dolgozni masnap reggel. Hajnali 1-re mar teljesen keszen voltunk, ugyhogy Twimmel, a szobatarsammal a lefekves mellett dontottunk. Vegul is kiraly elso nap volt.

18,5 kiló, bőrönddel együtt. Eredetileg azzal akartam kezdeni ezt a posztot, hogy ennyibe befért az életem, de aztán rájöttem, éppenhogy nem. Az életemből gyakorlatilag semmit nem tudok magammal vinni. A családom, a barátaim, a szeretteim és a szeretőim, a suli és minden más itt marad. Azt hiszem eddig, nagyrész tudat alatt, de azzal hitegettem magam, hogy ezekre a dolgokra tudok egy pauset nyomni, elmenni egy évre világot látni, majd amikor visszajöttem boldogan rátenyerelni a playre. Valójában ez nem így lesz, az élet persze hogy itthon is megy tovább, minden ismerősömmel, barátommal, és családtagommal egyaránt történni fognak új dolgok, amik közül biztos lesznek fontosak is, nagy ünneplések, nagy szomorúságok, és ezek közül egyiken se leszek itt. Semmiképp nem fogok tudni ugyanabba a pillanatba visszaérkezni, amiben elmegyek.

Ma több barátommal és rokonommal beszéltem telefonon, a legjobb barátaim pedig még átjöttek egyszer odaadni a búcsúajándékomat. Az egyik hívás ezek közül a nagypapám volt. Nem beszéltünk sokat, csak sok szerencsét kívánt, és megjegyezte, hogy kár, hogy nem volt alkalmunk kettesben hosszabban elbeszélgetni az életről, meg ilyesmiről. Nem tudom miért, de azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor először valóban eljutott az agyamig, hogy mire készülök már több hónapja, és először éreztem át a döntésemnek a valódi, vagy legalább is annak vélt súlyát.

Igaz, minden pillanat megismételhetetlen. Ezért is szeretném én ezeket megőrizni az emlékeimben, mert attól tartok, hogy lassan kérlelhetetlenül felnövök, és akkor szükségem lesz majd még rátok, így.

Akkor derül először igazán fény arra, hogy az embernek hány barátja/ismerőse van, ha elutazik évre gyakorlatilag egyedül. Szerdán repülök, és az elmúlt két hétben nem volt gyakorlatilag szabad estém, de még nappalaim se, mindig volt épp valaki, aki még akart egy utolsó előttit bulizni, inni, beszélgetni, satöbbi.

A tényleg utolsó-utolsó goodbye bulira tegnap este került sor. Azért írom egyébként mindig, hogy goodbye, mert szerintem borzasztóan hangzik a búcsú- szó bármilyen összetételben. Szóval a viszlát-bulimra egy héttel ezelőtt kezdtem el embereket hívni, amikor sajnos épp gólyatábor másnapja volt, és semmi lelki erőm nem volt kiválogatni a közelebbi ismerőseimet, ezért mind a 700 iwiw kontaktomat meghívtam egy kb 50-60 főig kompatibilis lakásba, ami ráadásul nem is az enyém. Persze csomóan visszamondták, megbetegedtek, vagy csak érezték, hogy ha nem lettem volna egy darab kaki, akkor nem biztos, hogy felkerülnek a címlistába. Mindenesetre vasárnap délelőtt úgy álltunk, hogy facebookon volt vagy 30 confirmed guest, meg szóban még legalább ennyi.

Vasárnap este lévén gondoltam úgyse lesz olyan nagy őrjöngés, ehhez képes amikor én megérkeztem negyed 10-kor, addigra már volt vagy egy tucat ember, úgy, hogy mindenkinek 10 utánt mondtam érkezésre. Inenntől elég hamar felgyorsultak az események, és 11 órára több mint 50 ember zsúfolódott a lakásba, akiket én mind ismertem, de ezt senki más nem mondhatta el magáról. A házigazda, akinek maximális tisztelet és hála a buliért, ő is körülbelül fél 11 fele már abbahagyta a bemutatkozgatást. Még éjfél előtt benéztek a kékkabátos barátaink is a yardról jó utat kívánni, szóval minden megvolt, ami egy jó házibulihoz szükséges.

Ugyan van egy kritikus idősáv valahol kettő és négy óra között, amikorról kicsit szemcsések az emlékeim, de amúgy abban biztos vagyok, hogy nagyon sok nagyon jó barátom jött el, pedig sokaknak tényleg reggel 8-tól órájuk volt, és nagyon jól esett így ennyi mindenkit egy helyen látni. Iszonyatosan hálás vagyok mindenkinek, aki eljött, remélem mindenki jól érezte magát, én nagyon, és igazság szerint már ezért is megéri elutazni ennyi időre, ugyanis ilyen tömény szeretet-fröccsöt ritkán kap az ember az életben.

A bulin egyébként készültek fotók is, amik közül a vállalhatóbbakat majd felteszem a képek közé, de egyelőre csak itt van 3 hangulat csinálónak:

UPDATE: Julinak hála felkerült még vagy 15 szelektált kép, lásd oldalt a csíkban, vagy az Indafotón. Köszi:)

Mégegyszer köszi, felejthetetlen élmény volt.

A Kris nevű új-zélandi srác, akivel emaileztem a szállásról, elküldte a pontos címet, én pedig áldom a Google-t, hogy Londonra a Street View gyakorlatilag 100%-os. Íme a lakhelyem jóesetben a következő 10 hónapra:

Nagyobb térképre váltás

A storm troopert pedig remélem vágjátok:)